Epipói kérdések

Nagyszerű dokumentumfilmet vetített az HBO Go. A Visszatérés Epipóba című dokumentumfilm arról az elhíresült nyári táborról szól, amely értelmiségi, főleg liberális értelmiségi körökben rendkívül népszerű volt a 80-as években és amelynek a táborvezető pedagógusáról, Sipos Pálról 2014-ben derült ki, hogy némely diákját szexuálisan zaklatta. Nem szeretnék részletes elemzést írni, mert már több lap is megtette, a Magyar Narancs és a Jelen is remek cikket írt a filmről. Pusztán szeretném leírni azokat a kérdéseket, amelyek a film kapcsán bennem megfogalmazódtak. Rendszer nélkül, ahogy jönnek.

Az első hökkenetem: a filmben elhangzik, hogy az akkori szülők, tanárok, diákok mintegy a szocializmus ellenpontjaként tekintettek a táborra, hiszen ez nem is tábor volt, hanem tulajdonképpen egy köztársaság, Epipó névvel, saját himnusszal, stb. Szerencsére. látható néhány akkori felvétel, hiszen a rendezőnő édesapja engedélyt kapott, hogy belépjen, hogy felvételeket készítsen. Ezen felvételek alapján nekem ez a tábor inkább egy fasiszta kiképzőközpontnak tűnik. Erőltetetett, kényszeredett, inkább nyomasztó játékok, vezérkultusz, sok, sok erőszak, a gyengék megalázása. Én is nagyjából akkor voltam gyerek, hát én biztos, hogy elszöktem volna. Szörnyű volt látni ezeket a képsorokat. Hogy lehetséges az, hogy mindez akkoriban láthatatlan volt? Ahogy az egyik exdiák fogalmazott, a Epipó miatt ők sokkal különbnek érezték magukat a többieknél. Persze, ilyen a tömeghatás, ezt láttuk a híres Hullám című filmben is. De akkor is furcsa, hogy éveken át egyetlen diák és tanár sem akadt, akinek ez feltűnt volna. Hiszen utólag, felnőtt fejjel már mindannyian látták, hogy büntetésből jól seggbe rúgni valakit igen csak megalázó. Ez akkoriban senkinek nem fájt, nem szúrta a szemét, sőt, Sipost rajongás vette körül.

A következő kérdés: a filmben több szereplő és a rendező is csodálkozott, hogy Sipos nem élt a lehetőséggel, hogy a filmben bocsánatot kérjen. Pedig mennyire egyszerűbb lenne, könnyítene a lelkén is. Elnézve az akkori felvételeket, látva a későbbi bejátszásokat a kamaszokkal készített műsoraiból, hát bizony megállapítható, hogy Sipos nem érzi szükségét a bocsánatkérésnek. Sipos ugyanis tipikus pszichopata. Ez minden mozdulatán látszik. Érzelemmentes arckifejezés, kényszeredett, vicsorszerű mosoly, személytelen hanghordozás. Mindenki által elismerten nagytudású ember és most már tudjuk, hatalmas nagy manipulátor, aki minden tudását a mások, jelesül gyerekek irányítására használja. Valószínűleg nem érez megbánást, nyilván ma is azt gondolja, hogy jót tett, néhány gyerekeknek segített könnyíteni magán. Nincs bűntudata.

A harmadik kérdés: amikor kiderült az eset, Sipos Pál azt nyilatkozta, hogy nagyon sajnálja, de „ezt dobta a gép”. És mi van akkor, ha tényleg ezt dobta a gép, ha a gép azt dobta, hogy legyen  a földön egy ilyen nagytudású, zseniális tanárember, aki fantasztikus órákat tart, inspirátor és motivátor. És közben pedofil. Kényszeres hajlama van az abúzusra. Oké, ez egy fatalista megközelítés, nagyjából annyit tesz, hogy nem is tehetünk arról, amilyenek vagyunk, ezt dobja a gép. Elég szörnyű perspektíva, remélem, nem igaz.

Az utolsó kérdés: talán fel sem kell tenni. Lehetséges az, hogy valakit pedofíliáért szépen megkérnek, hogy távozzon az iskolából és büntetésből elismert televíziós személyiség lesz? Remélem, ma már nem lehetséges.

Ajánlom a filmet mindenkinek.