Meghalt egy fiatal tűzoltó. Autóbalesetben vesztette életét, teljesen vétlenül. Szabályosan haladt az úton, amikor egy BMW-t vezető sofőr nem törődve a forgalommal szembeelőzött. A fiatal tűzoltó elrántotta a kormányt, összeütközött az előzött jarművel, aminek a sofőrje súlyos sérülésekkel került kórházba. A BMW-s elhajtott, kutya baja.

Ülök az autómban, a Balaton felé haladok, néha méla egykedvűséggel, néha lemondóan, néha megdöbbenéssel, mindig a percnyi hangulatomnak megfelelően figyelem a körülöttem zajló eseményeket. Van mit figyelni. Az egyik előttem haladó több 100 méteren keresztül halad a szembejövő sávban, nem zavartatva magát a felfestett csíkoktól, egy másik engem előz egy hajó nagyságú járgánnyal, beláthatatlan kanyarban- nyilván, amit nem lát, az nincs. A következő más típus, ő pontosan látja, mi jön szembe, de előz. Nem érdekli, övé a pálya, övé az út. Káosz. Kármentés közben, pedig, elgondolkodom. Elgondolkodom, hogy vajon mi az, mi lehet az, ami a szemem előtt zajlik, vajon mit látok? Néhány őrült ámokfutót, aki F1-es pilótának képzeli magát és a közutakra szabadult? Vagy ennél több, mélyebb dologról van szó? Estleg a jelenségnek van valami társadalmi konnotációja is? Amit látunk, összefüggésbe hozható egy másik bejegyzésemben megemlített rat race-szel, az őrült hajszával, a sikerre kondicionált nemzedékkel? A túltolt kapitalizmussal, melyben csak verseny van, csak győzelem van, egy rendszerrel, melyben csak ÉN számítok, illetve csak az ÉN számít, ahol a pálya összes szereplője csak azért van, hogy a sikereimhez asszisztáljon? Ugyanaz a személet jelenik meg az utakon, amely már az elit középiskolákban is jelen van? Egy olyan szisztéma útra pottyantott termékei ezek a „sofőrök”, melyben már a tizenéves középiskolás is arra van kondicionálva, hogy győznie kell, hogy senki más nem számít, hogy győzni kell, de most, mert ha nem győzöl, ha nem vesznek fel, a maga a halál, egy olyan világ ez, amelyben a kooperációnak nyoma sincs? Vagy tereljük a jelenséget politikai síkra? Fideszezzünk? Miért ne? Hozzuk összefüggésbe a jelenséget a kormány mindenen és mindenkin átgázoló politikájával? Vagy terjesszük ki ezt a politika teljes spektrumára, arra a politikai csatatérre, amelyen a megegyezésnek, a kompromisszumnak nyoma sincs,  csak a harc, a másik elpusztításának vágya? Hozzuk a jelenséget összefüggésbe az ellenzéki pártjainkkal, melyek úgy akarnak összefogni, hogy közben önmaguk között is inkább farokméregetéssel foglalkoznak, mintsem azzal, hogyan lehetne közösen valami jót tenni?

Sok, sok kérdés, nem tudom, hogy a válaszok többsége igen, vagy nem. Mert a következtetés könnyen adódna, hogy az őrült ámokfutók csupán egy őrült társadalmi és kulturális berendezkedés végtermékei. De akkor nagyvonalúan megfeledkezünk a józan, toleráns sofőrök millióiról.

Csak egy biztos: meghalt egy közkedvelt, mindenki által szeretett fiatal tűzoltó. Vétlenül, értelmetlenül. És nem ő volt az egyetlen az utóbbi években. Valamit tenni kellene…