Mármint hova jutott a Fidesz? Első lépésben tehát határozzuk meg, hogy hova is jutott a Fidesz, milyen párt ma a Fidesz. Csak zárójel nélküli zárójelben jegyezném meg, amit írok, tökéletesen szubjektív, ha esetleg ez a bejegyzés is a kiemelés sorsára jut, lehet, sőt kell vele vitatkozni. Szóval a véleményem szerint a Fidesz jellemzését illetően tökéletesen jelentéktelen, hogy mit képvisel, milyen programot hajt végre a párt. Meglátásom szerint ugyanis a Fidesz nem programpárt, hanem PR- párt. Már hosszú évek óta úgy működik, hogy a döntéseit kizárólag a közvélemény szondázására alapozza, tetteit a relatív többség értékítélete határozza meg. Ennél lényegesebb, hogy a Fidesz vezérelvű, félkatonai szervezetre emlékeztető párt. Tagjai közé nem csak a klasszikus párttagok tartoznak, hanem a kézivezérlésű médiabirodalom véleményformálói, a pártot támogató sportolók, művészek és értelmiségiek is. A párt többszólamúan egyszólamú. Ez persze egy látszólagos ellentmondás, de csak látszólagos. Ez annyit jelent, hogy a többszólamúság egy felülről megkonstruált, központi akarat szerint létező formula. Azaz, lehet többféle álláspontot megjeleníteni, annak megfelelően, hogy a megszólaló éppen mely réteg előtt beszél, de kizárólag oly módon, ahogy azt a központi Agy előírja. Ellentmondani, viszont, nem lehet. Ez pedig a fentebb felsorolt összes valós és nem valós tagra érvényes. A pártban a demokrácia csak formális, minden egyes tisztségről, képviselőjelöltről a központi akarat dönt. Tulajdonképpen nem klasszikus értelemben vett pártról van szó, hanem egy hatalmas harci- és médiagépezetről, melynek minden beszélő feje a központi mondanivalót továbbítja az államtitkártól a fizetett trollig.

A Fidesz egyik konstans attribútuma a permanens ellenségképzés. Mondhatnánk persze, hogy ebben semmi rendkívüli nincs, hiszen kampányszakemberek régesrég rámutattak, hogy a politikában a negatív hívószó sokkal hatékonyabb, mint a pozitív, ellenség nélkül nincs politikai hatékonyság. Az ellenzéki pártok is negatív üzenetekkel, a kormány bírálatával kampányolnak. Ami mégis rendkívüli, az a mérték és az ellenség kijelölési módja. a kormány üzenetei között ma már alig van pozitív, az ellenség pedig nem az ellenzék, hanem mindig más, mindig az aktuálisan kijelölendő mumus. Itt most nem sorolom fel a Fidesz eddigi ellenségeit.

Az eddigiek alapján az olvasó fantáziájára bízom, hogy adjon valamiféle elnevezést ennek a modellnek.

Valaha volt egy liberális párt. Az öndefiníciója szerint liberális, radikális, alternatív, én inkább a racionális jelzőt használnám. 1993-ig a Fidesz ellenzékben is racionális politikát folytatott, például ellenezte a fedezetlen nyugdíjemelést, ellenezte a világkiállítást. Racionális álláspontot képviselt az egyházak, a gazdaságpolitika, Trianon ügyében. Ekkor a Fidesz még nem volt vezérelvű párt, a párt álláspontjára több népszerű figura is hatással volt. Orbán Viktor 1993-ra gyakorlatilag maga alá gyűrte a pártot. Titokban, a többiek tudta nélkül gazdasági hátországot épített ki, valamint különböző praktikákkal az összes fontos pozíciót megszerezte. Ma azt gondolom, hogy Orbán sosem volt liberális. Akkor sem, amikor a Fidesz liberális párt volt, akkor sem, amikor a Liberális Internacionálé alelnöke volt és akkor sem, amikor a önmagát liberálisként definiálta. A többiekkel ellentétben neki a liberalizmus csak egy jelmez volt, egy ruha. Az akkori korszellemnek megfelelő ruha. 1994-ben a Fidesz nagy vereséget szenvedett a parlamenti választásokon, majd ezután Orbán stratégiát váltott. Nem, nem arról van szó, hogy liberálisból jobbközép, konzervatív párt lett, ennek semmi jelentősége. A váltás valódi lényege az volt, hogy racionálisból populista párttá alakították a Fideszt, azaz innentől datálható, hogy a párt megszólalásait a közvélemény-kutatásokhoz igazították. Ekkor lett a Fidesz egyszólamú párt, ekkor vették át a reklámok tőmondatos nyelvezetét, ekkor vált a párt vezérelvű párttá. Az 1994-es kudarc után Orbánnak akadt egy kihívója az elnöki poszton, azóta csak akkor van más elnöke a pártnak, ha Orbán kijelöl valakit maga helyett.

Nagyon sokan vannak az ellenzéki oldalon, akik ma azt vallják, hogy a Fidesz 1994 és 1998 között vállalható polgári politikát folytatott. Ezzel én nem tudok azonosulni. Tény és való, hogy a gazdaságpolitika gyakorlatilag továbbment a bokrosi úton, ezzel nem is volt semmi probléma. Viszont sokan nem látják, hogy a Fidesz már akkor is maga alá gyűrt mindent, amit csak lehetséges volt, annyi a különbség, hogy akkor még nem volt meg a kétharmados felhatalmazás. Ennek ellenére jogi praktikákkal már akkor is maga alá gyűrte a köztévét, már akkor is megpróbálkozott hetilapok tönkretételével (Magyar Narancs). És az  propagandasajtója már akkor is a szélsőjobbnak szólt. A párt nyilvános megszólalásai, azonban, polgáriak voltak, még ha azóta tudjuk is, hogy az polgári szó csak egy politikai termék volt. A párt vezető politikusai akkor még szavakban Európa- pártiak voltak, oroszellenesek, atlantisták, emellett persze sokat beszéltek a határontúliakról, a magyarságról., Magyarország nagyságáról. A lényeg az, hogy ezek a nagyközönségnek szóló üzenetek pozitív üzenetek voltak, eszmeközpontúak. De a populizmus már akkor is megfigyelhető volt. Az én álláspontom az, hogy az akkori Fidesz-kormányzás már magában hordozta azt, amilyenné mostanra változtak. Tévednek azok, akik ma ellenzékiek, ám akkor még vállalhatónak tartották a Fidesz politikáját. 2002-ben a gazdaságilag alapvetően sikeres kormányzás ellenére bukott a Fidesz. A bukásra adott hisztérikus reakciók pedig már semmiben nem különböztek attól, amilyen a párt manapság. Már akkor, 2002-ben sem tartották elképzelhetően, történelmileg igazságosnak, hogy ezt az országot rajtuk kívül más is vezetheti. Pontosabb Orbán Viktoron kívül más is vezetheti. A következő 8 év egészen tömören arról szólt, hogy Orbán tovább centralizálta a pártot, és hogy ez mennyire sikeres volt, azt az mutatja meg jól, hogy még az egymást követő második választási vereség sem teremtett szemernyi esélyt sem arra, hogy a párt vezetésében bármiféle változás is bekövetkezhessen. Noha voltak erre utaló jelek, cikkek, ám a próbálkozások tökéletesen esélytelen voltak. Pedig ha belegondolunk, az tökéletesen abszurd, hogy két egymást követő vereség után is a párt vezetője érinthetetlen. Ilyen sehol nincs. Mert persze az egy dolog, hogy a párt vezetője bebetonozza a hatalmát, ám attól még a választói akarat kikényszeríthet valamiféle változást a párt élén.

Csakhogy 2006-2007-re a Fidesz egy kétmilliós szektává vált, követőkkel, hívőkkel. Orbán Viktor sikerrel hitette el magával, hogy ő kiválasztott, Isten küldötte, akinek természetes joga a vezetés. Ez nem is lenne baj, ilyen emberek persze léteznek. Ám a már akkor is működő, médiabirodalom a hivőkkel is elhitette ugyanezt. Ilyen állapotban jutottunk el a 2010-es választásokig, Orbánnak pedig elképesztő történelmi szerencséje volt és van azóta is. A gazdasági válság és a kormányzópárt szerencsétlenkedése tulajdonképpen fölöslegessé tette, hogy bárki is Orbán riválisa lehessen a hatalomért folytatott harcban, teljesen egyértelmű volt a győzelme. Ami a párt 2002 és 2010 közötti üzeneteit illeti: történt némi változás, a magasztos eszmék felől a jóléti kérdések felé fordultak, népszavazást kényszerítettek ki a 300 forintos vizitdíjról például- röhejes. Igen, röhejes, de arról azért ne feledkezzünk meg, hogy ez a fajta paradigmaváltás logikus folyománya volt a szocialisták korábbi üzeneteinek: több pénzt az embereknek, több pénzt az önkormányzatoknak. Semmi nincs véletlenül. A 2010-ben kezdődő kormányzást Orbán Viktor már teljesen abban a szellemiségben kezdte, melynek egyetlenegy célja volt: soha többé senki ne üthesse ki a kezéből a kormányrudat. Minden intézkedését ennek rendelte és rendeli alá, erről szól az oligarchák gazdagodása, erről szól a centralizáció. Ezért kell centralizálni az oktatást, a kultúrát, a sportot. Mindig mindennek a központi akaratot kell továbbítania. A lopás nem lopás, a közpénzek eltulajdonításának magasztosabb céljai vannak: azért legyen minden pénz az övék, hogy ne legyen másé, tehát nehogy véletlenül bárki más is megerősödhessen, mert a pénz az ugye hatalom, média, abból pedig politikai ellenpólus lehet. A pénz maradjon házon belül. A Simicska-affér jól rávilágított arra, milyen veszélyes is tud lenni, ha a pénz körön kívül van- na persze olyan veszélyes azért nem volt, ebbe is inkább Simicska bukott bele. Tehát itt nem egyszerűen mohóságról van szó, nem a vezér gazdagodásáról, hanem hatalmi kérdésről. Pénz kell a mamelukok hűségének megtartásához, valamint nem szabad, hogy pénz kerüljön ellenséges körökhöz.

Ami retorikát illeti: a párt retorikája a kormányzás alatt fokozatosan változott át és lett kizárólag ellenség-diabolizáló, leginkább 2015-től. a migránsválság kezdetétől. „Szerencsére” 2019-ben új ellenséggel bővült a paletta, az ellenzék váratlan győzelmeket aratott az önkormányzati választásokon, így a migránsok, a melegek, a az EU, a Nyugat mellett az ellenzéki polgármesterek is bekerülhettek az ellenségek gyűlöletes csoportjába.

Korábban írtam, hogy a Fidesz- univerzum valójába egy szektaként működik, a szellemi muníciót a Habony-központ írja, az üzenetet a fizetett zsurnaliszták továbbítják, az igét pedig a hívők terjesztik tovább. Ez a szekta-szerűség az egyik lába a birodalomnak, a másik jóval megfoghatóbb: a pénz. A párt gyakorlatilag mindenkinek jólfizető karriert kínál, aki beáll a sorba és terjeszti az igét.. Mára már ez pedig egy hatalmi kényszer lett, hiszen, pénzt csak kormányon lehet szerezni, ahhoz pedig rengeteg pénz kell, hogy a mameluksereget el lehessen tartani.

Tehát 2 fő oka van annak, hogy az ellenséggel szemben minden megengedett: az egyik a pénz diktálta hatalmi kényszer, a másik pedig az eszme.

És hogy mi az eszme? Nagyon egyszerű: mi vagyunk a magyar nemzet. A magyar nemzet kiválasztott, különleges. A vezetőnk Isten küldötte. Mivel ennyire különlegesek vagyunk, bennünket el akarnak pusztítani. Kik? Mindenki. Az EU biztos. A szomszédok is. A háttérhatalom is (Soros). Akik bírálják a vezért, például az ellenzékiek. Ebből kifolyólag ők nem is magyarok. Mindezek következtében kormányon is folyamatosan kisebbségben vagyunk. Mi hatalomban is lázadók vagyunk.

Aki nincs velünk, az ellenünk.