Azt mondják, hogy megmondtam, bár konkrétan nem emlékszem rá, hogy mikor mondtam meg, de biztos vagyok benne, hogy megmondtam, mivel, a mai eszemmel azt gondolom, hogy akkor is pont azt gondoltam, amit ma. Mivel az akkori eszem sem volt kevesebb, mint ma, sőt, inkább több, ezért biztos vagyok benne, hogy megmondtam. Mellesleg fültanú is van rá, tehát egész biztos, hogy elhangzott.

Szóval a halvány emlékeim és a fültanúk szerint azt mondtam 2010 tavaszán a választások előtt közvetlenül, hogy Magyarországon innentől igen hosszú ideig ez, mármint a 2010-es , lesz az utolsó tiszta, szabad választás. Azt hiszem, ebben nem tévedtem, a hardkór-holdkóros fideszeseken kívül mindenki tudja, hogy sem 2014-ben, sem 2018-ban nem voltak tiszta választások, hogy miért, azt most nem sorolnám fel részletesen, hiszen annyian megírták már, csak néhány pontban említem: választási körzethatárok átszabása, választási eljárási törvény módosítása, a köztévé és közrádió megszállása, állami hirdetések sok 10 milliárd forintért, a jogállamiság tönkretétele, majd a furcsaságok a választási szerver körül.

De ez az írás nem erről szól. Ez az írás arról szól, hogy miért mondtam meg, honnan tudtam? Hiszen liberális és baloldali közírók egész hada érvelt amellett, hogy nem kell tartani a Fidesz kétharmados győzelmétől, az inkább lehetőséget, mint problémát jelent. Valójában nem is az a kérdés, hogy én honnan tudtam, hogy le fogják bontani a jogállamot, hanem az, hogy ők miért nem tudták?

Hát nézzük sorban. Először nézzük meg a Fideszt, mint pártot. Ez azért fontos, mert arról, hogy egy párt milyen politikát kíván folytatni, nagyon sokat elárul az, hogy milyen a párt belső struktúrája, működése.  Márpedig az már 2010-ben, sőt, előbb is nyilvánvaló volt, hogy a Fidesz valójában nem párt, hanem egy gazdasági érdekcsoport. A Fideszben 1994 után már a nyomát sem lehetett felfedezni a belső demokráciának, a párt úgy működött, mint egy cég, amelynek élén Simicska Lajos állt, ő pedig úgy döntött, hogy Orbán Viktor lesz a párt vezetője. 1994-ben, a vesztes választások után egy bizonyos Wachsler Tamás komolyan akarta venni a pártdemokráciát és elindult Orbán Viktor ellen az elnöki poícióért. Wachsler egészen addig a Fidesz elsőszámú honvédelmi szakértője volt, a választások előtt a miniszteri poszt várományosa. Természetesen nem ő nyert, nem ő lett a Fidesz elnöke, viszont pont annyi szavazatot kapott, amennyi a tekintély-romboláshoz elegendő. Wachsler ezután nagyjából 20 évre eltűnt a politika élvonalából, azért persze nem végezték ki, életben van, néhány éve fel is bukkant miniszteri biztosként. Elég egyértelmű jelzést kapott arról, hogy nagy hiba volt szembeszállni a Vezérrel. Azóta pedig megszakítások nélkül Orbán Viktor a Fidesz vezetője. Nem elnöke, mert volt olyan időszak, amikor úgy döntött, gondolom, valamiféle pr- szempontok által vezérelve, hogy átadja az elnöke pozíciót, ilyenkor persze ő maga eldöntötte, hogy ki legyen az elnök és lám, úgy is lett. Egyszer Kövér, egyszer Pokorni kapta ezt a szép feladatot. Majd amikor jöttek a válságos idők, akkor Orbán Viktor úgy döntött, visszaveszi az elnöki pozíciót, ekkor szépen felkért néhány „értelmiségit”, hogy kérjék fel őt, hogy induljon el a párt elnöki székéért. Nem is tudott ellenállni saját kérésének. Azóta ő a párt elnöke, ma már nem foglalkoznak ilyesfajta színjátékkal, úgy is mindenki tudja, hogy ki a tényleges Úr. Egyébként minden egyes pozíció így dől el a Fideszben, Orbán Viktor megmondja ki melyik székbe csücsüljön és aki jót akar magának, az megszavazza. Így kerülnek ki a pártból az egyéni képviselő- jelöltek is, aki képviselő szeretne lenni, az elzarándokol Alcsútra, a stadion szomszédságába és ott eldől, alkalmas-e. A helyi alapszervezetnek ebbe nincs sok beleszólása.

Mindezt azért fontos leírni, mert joggal vetődik fel a kérdés: ha egy ember privatizál egy pártot és örök életre bebetonozza magát a párt élére, az vajon miért vezetne máshogy egy országot? Mint látjuk, az országot is hasonlóan vezeti.

Nézzük, mit tett Orbán Viktor az első kormányzásának időszakában. Ma már mindenki számára világos, hogy 2010-óta a „minden jogszerű” álláspontra helyezkedve kénye- kedve szerint módosítgatja az alkotmányos berendezkedést. 1998 és 2002 között nem volt a parlamentben 2/3-os többsége. Ennek ellenére a köztévét akkor is sikerült propaganda televízióvá silányítania. Akkor még a pártok delegáltak tagokat a kuratóriumokba, a törvény szerint a kormánypártok és az ellenzék egyenlő arányban. Orbánék nagyon leleményesen kitalálták, hogy az egyébként minden tekintetben a kormánnyal szavazó MIÉP delegáltjai ellenzékiek, hiszen formálisan nem volt a MIÉP a koalíció tagja. Így történt, hogy a Fidesz- FKGP- MDF koalíció álláspontja 2/3-os többségbe került a médiatestületben, magyarán a Fidesz korlátlan megjelenési lehetőséget kapott a köztévében és a közrádióban. Ugyanaz a mentalitás jellemezte már akkor is a Fidesz médiapolitikáját, mint ma, csak közel sem volt ekkora lehetősége.

Akkoriban pattant ki a Postabank- botrány. Kiderült, hogy Princz Gábor nem csak bankvezér volt, hanem hatalmi játszmákba is keveredett, jóban akart lenni mindenkivel, médiatermékeket finanszírozott. A Postabank portfóliójába tartozott a Magyar Narancs nevű hetilap is, mely a Fidesszel szimbiózisban indult, ám egy idő után szétváltak útjaik. Orbánék nem tudták elviselni, hogy a Magyar Narancs nem kampánylap, így nem egyszerűen kitették a Postabank portfóliójából- ami egyébként nem volt baj, hiszen egy banknak nem feladata hetilapok támogatása- hanem jogi úton az újság nevét is megpróbálták elvenni. Így a Magyar Narancs másfél évig nem használhatta a nevét, Mancs néven jelenhetett meg, mert Orbánék számára kellemetlen volt, hogy létezik egy Magyar Narancs nevű lap, ami nem őket támogatja. Mondjuk ki: Orbán akkor megpróbálta betiltani a Magyar Narancsot.

A  példákat hosszan lehetne sorolni, ki lehetne térni arra is, hogy Orbán a 2002-es választási vereségét hogyan dolgozta fel, hogy kijelentette, a „haza nem lehet ellenzékben”, emlékezhetünk arra is, hogy a 2002 és 2010 közötti időszakban a felheccelt Fidesz-hívők hogyan fojtották bele a szót szocialista és liberális politikusokba szinten minden nyilvános eseményen, hogy a halálraítélt Mécs Imrét nem hagyták október 23-án megemlékezni.

Egy szónak is száz a vége: 2010-re már teljesen nyilvánvaló volt, hogy Orbán Viktor nem viseli el, ha nem ő van hatalmon,  és ha nyer, akkor minden alkotmányos és nem alkotmányos eszközt be fog vetni, hogy ne lehessen leváltani.

Mert: „Egyszer kell nyerni, de akkor nagyon!”