Mi folyik Gödön, mi folyik Baján és még nagyon sok helyen az országban? Az elmúlt napok egyik fontos sajtóhíre az ellenzéki pártok közötti egyre nyíltabb, kiélezettebb csata. Nevesítve, a jelenlegi két legdominánsabb ellenzéki párt, a Momentum és a DK kezdett állóháborúba. Kölcsönösen vádolják egymást a Fidesszel történő lepaktálással, árulással, megvesztegethetőséggel. Hogy mindezért ki a felelős, az körülbelül annyira deríthető ki, mint egy bomlófélben lévő házasság esetében. Nyilván a felelős maga az összeférhetetlenség. De igazából nem is ez a lényeg, hanem a messzire ható következmények és az ebből fakadó következtetések. Ezek pedig nagyon egyszerűen összefoglalva így summázhatóak: az ellenzék valószínűleg a napokban bukja el a 2022-es parlamenti választásokat. Ha pedig mégsem, ha valami csoda folytán mégis nyerne, pár hónapon belül elkerülhetetlen lenne a bukás, kormányzásra való képtelenség okán.

Pedig pezsgőt lehetne bontani. Örülni, ünnepelni lehetne. Az Orbán által megálmodott centrális erőtér és az arra szabott választási szisztéma megbukott, illetve ellenhatássá vált. Egész konkrétan úgy bukott meg, hogy a Fidesz némiképp szűklátókörűségről árulkodva maga buktatta meg.

Miről is van szó?

Orbán 2009-ben fogalmazta meg a centrális erőtér doktrínáját. Ez röviden úgy néz ki, hogy legyen középen egy nagy, erős „nemzeti” erő, jobbról, balról meg két szélsőség. Ez azért tűnt működőképesnek, mert a Fidesz arra építette a politikáját, hogy minden intézkedésével kizárólag a saját szavazóbázisát támogatja, ezzel elérve, hogy a választók 40-50 %-a minden körülmények között Fidesz-szavazó, míg az elégedetlenek megoszlanak a két „szélsőség” között, ami akkoriban nagyjából az MSZP-re és a Jobbikra volt értendő. E politikai konstellációra modellezve alakították át a választási rendszert, mely az arányosság felől a többségi ( a győztes mindent visz) elv felé mozdult el. Ennek lényege, hogy az egyfordulós választási rendszer következtében a relatív győztes minden egyéni körzetben mandátumot szerez, így gyakorlatilag garantálva van az alkotmányozó, kétharmados többség. Ez eddig működni is látszott, hiszen a Fidesz nagyjából 50%-os szavazati aránnyal folyamatosan kétharmados többséghez jutott. Egészen 2019. október 13-ig. A tavalyi önkormányzati választásokon ugyanis 10 év után szövetségbe tömörültek az ellenzéki pártok és ez jónéhány helyen látványos győzelmet eredményezett. Ehhez azonban kellett valami. Mégpedig az, hogy a politikai paletta jobb oldalán jelentős változás történjen, egészen konkrétan megszűnt a Fidesz szélsőjobboldali ellenzéke. Az azon tájon egy évtizedig leledző Jobbik ugyanis valamiféle átalakulásba kezdett, amit ők néppártosodásnak hívtak. De ez a Fidesz közreműködése nélkül nem következhetett volna be. A Jobbik nem azért kezdett hirtelen néppártosodásba, mert a vezetői egyszer csak felismerték magukban a liberálist, a konzervatívot, stb és elfelejtették, honnan indultak. Egy évtizeddel ezelőtt a Jobbik politikája kimerült a zsidó- cigány- meleg- és EU-ellenességben. E „nemes” programmal jutottak be a parlamentbe, váltak a centrális erőtér széljobb díszletévé, hellyel-közzel nagyjából lefedve a magyar társadalom igen jelentékeny náci gondolkodású hányadát. Itt azért felmerül egy kérdés: vajon azért indult el a Jobbik néppártosodási folyamata, mert „szélről” csak ordítozni lehet, a szélsőjobb oldalon levő politikai potenciál korlátozott, vagy valami más okból? Az én véleményem szerint ez nem a Jobbik önálló döntése volt. Azt gondolom, a Fidesz maga kezdett bele a centrális erőtér felbontásába, azzal, hogy fokozatosan, de meglehetősen gyorsan maga lett a magyar szélsőjobboldal egyetlen reprezentánsa. A Jobbiknak egy idő után sem ereje, sem eszköze, sem médiája nem volt ahhoz, hogy a szélsőjobboldal egyetlen versenyzője legyen, ezen a térfélen a Fidesz nagy győzelmet aratott a Jobbik felett, így a Vonáék számára a néppártosodás maradt az egyetlen lehetőség a fennmaradásra. Arra építettek, hogy a Fidesz jobbra mozdulásával lesz egy olyan konzervatív beállítottságú, de a baloldaltól irtózó réteg, amire építve erős parlamenti párt lehetnek. És ez 2018-ig tulajdonképpen bejött, szerintem nyugodtan le lehet írni, hogy Vona Gábor nagyon jó stratégának bizonyult, egy ilyen komoly fordulatot úgy végrehajtani, hogy abból a párt megerősödve kerüljön ki, komoly tehetségre vall. De azért ide mindenképpen kívánkozik egy zárójel, ami nem is igazán zárójel: fentebb politikai folyamatokat írtam le, a személyes véleményem és ízlésem az, hogy egy fasisztából- mert emlékezzünk, egy jobbikos képviselő 2012-ben még zsidókat akart listázni- legfeljebb akkor lesz hiteles konzervatív, ha elkövet egy nyilvános bocsánatkérést, sokszor, sok helyen beismeri, hogy korábban gyilkos eszméknek hódolt és ezért nagyon, nagyon kéri az elnézésünket. Ennek hiányában náciból konzervatívvá válni hiteltelen, számító ripacskodás.

No de miért döntött úgy a Fidesz, hogy átveszi a széljobbot? Nehéz kérdés. Első ránézésre ez politikai öngyilkosság, hiszen pont a korábbi stratégiával megy szembe, visszahozza a kétosztatúságot és így előáll a leválthatóság kockázata. És ez tulajdonképpen részben be is következett 2019-ben. Kétosztatú lett a paletta, azaz rengeteg helyen csak két jelölt indult és ez jópár méretes zakót eredményezett a kormánypárt számára. Szóval miért lett a Fidesz nyíltan szélsőjobboldali párt?

De úgy érzem, most kicsit előreszaladtam, egy láncszem kimaradt, illene leírni, kifejteni, hogy tényleg szélsőjobboldali párt lett-e a Fidesz? Hiszen ezzel számos érvet lehetne szembehelyezni. Például azt, hogy a törvénykezésben nem jelenik meg a szélsőjobboldaliság, nincs numerus clausus, nincsenek romaellenes törvények, stb. Ez az érv azonban nem állja meg a helyét. Egyrészt, mert de bizony, a törvénykezésben, a konkrét döntésekben is megjelenik, a független intézmények bedarálása, az állami média legsötétebb időket idéző propaganda-médiává züllesztése, a nem kormánypárti médiumok bedarálása, a kézivezérlés az élet minden területén bizony szélsőjobboldali elemek. A retorika pedig egyértelműen a szélsőjobb eszköztárával operál. Uszítások, nyílt hecckampányok kisebbségek, idegenek ellen, szakmai csoportok, civilek ellen, ezek mind olyan jelenségek, melyek a szélsőjobboldal politikájára jellemzőek. Egy gazdag, öreg, zsidó bácsit főgonosznak kikiáltani és teleplakátolni vele az országot, ordas hazugságokat terjesztve róla, ez pedig igazi antiszemita hecckampány. És ezek a politikai kampánynak szánt húzások nagyon sok esetben termékeny talajra hullanak, erőszakot szülnek, gondoljunk csak Őcsényre, ahol menekültstátuszt kapott, jogszerűen itt tartózkodó gyerekek váltak a célponttá. Tehát nem kérdés, a Fidesz szélsőjobboldali párt.

És akkor jöhet a következő kérdés. Miért? Az egyik válasz eléggé kézenfekvő, azért mert ez egy egyszemélyes párt és a pártelnök személyiségéhez ez az attitűd áll a legközelebb. Harcolni és győzni szeretett mindig is, ennek pedig a legkézenfekvőbb módja, ha nem létező, vagy létező, de gyenge ellenfelet választ magának. A nem létező kategóriába a migránsokat sorolhatjuk, a gyenge kategóriába például a melegeket, vagy a romákat, no meg a olyan ellenfeleket is választ, akiket azért tud legyőzni, mert nem akarnak vele harcolni, hiszen hivatalosan a szövetségeseink. A Fideszhez köthető médiumok már az első, 1998-ban alakult Orbán-kormány idején is náci propagandát toltak.A másik ok inkább stratégiai, de az elsővel azért összefügg. Magyarország igen alkalmas terep arra, hogy a gyűlölet/félelem- potenciál kihasználásával győzelmet lehessen aratni. Minden valószínűség szerint ez egy eléggé boldogtalan ország, igen kevesen vannak azok, akik egy idilli, erkölcsös, mértéktartó konzervatív létállapot következtében szavaznak egy ilyesmit képviselő és megjelenítő pártra, ellenben igen sokan vannak azok, akik folyamatos szorongásban élnek, sokszor napról- napra. Ha mégsem napról napra, ha már elértek valamit, akkor az attól való rettegésben élnek, hogy mindezt elveszítik. Hosszan lehetne erről írni, de a lényeg, hogy Habonyék felismerték a rettegésben rejlő politikai potenciált, viszont nem ismerték fel a nyíltan szélsővé válás és az azután bekövetkező bipolarizálódás kockázatát.

Az elején azt írtam, hogy az ellenzéknek ilyenkor kellene ünnepelni, pezsgőt bontani, hiszen hurrá, kétosztatú lett a magyar politika, semmi más dolguk nincs, csak összefogni, jól dolgozni, megküzdeni a Fidesszel és akkor a torzító választási rendszer következtében akár kétharmadhoz is juthatnak 2022-ben.

De nem ez történik. Ehelyett ovisok módjára egymás ellen folytatnak cicaharcot, egymást akarják legyőzni, mintha már borítékolva lenne a parlamenti győzelem, azon versengenek, melyikük lesz a domináns váltópárt 2022-ben.

Vagy nem akarnak győzni. Lehet, hogy pontosan tudják, hogy alkalmatlanok az együttkormányzásra, nem hisznek abban, hogy a Fidesz által hagyott romokat el lehet takarítani, nem hisznek abban, hogy lehet egy olyan országban kormányozni, amelyben a gazdasági hatalom Orbán oligarcháinak a kezében van, amelyben minden független intézmény élén egy fideszes mameluk ül.

És mintha már most is azon menne a csihipuhi, hogy ki legyen 2022-től őfelsége legdominánsabb ellenzéke.

Remek kilátások…