Miután megemlékeztünk Szijjártó Péter külügyminiszter adriai nyaralásáról, essék néhány szó a tényleges munkaköréről is. Mert a nyaralás, az ugye, nem az. Szijjártó Péter a magyar külügyminiszter. Először is szögezzük le, nem voltam még kormánytag, ebből kifolyólag nem sok fogalmam van arról, hogy egy normálisan működő kormányban valójában ki alakítja a külpolitikát. Logikusnak tűnik, hogy a külügyminiszter, de azért ez nem ilyen egyszerű, nyilván a kormánynak kell, hogy legyen valamiféle külpolitikai stratégiája és a miniszter ennek megfelelően cselekszik. Neki önálló stratégiája biztos, hogy nem lehet, sőt, nem is mehet szembe a kormányfővel. Persze, elképzelhető, hogy a miniszterelnök hallgat az ő tapasztalt külügyminiszterére és áldását adja a külügyér ötleteire. És persze az is előfordulhat, hogy a kormányfő rendelkezik külpolitikai koncepcióval, a miniszter pedig egyfajta végrehajtó. Nos, teljesen mindegy, hogy nálunk milyen a felállás. Persze, azt mindenki tudja, hogy Magyarországon a miniszterelnök határozza meg a külpolitikát, Szijjártó pedig csak végrehajt. De ez végülis teljesen mindegy, nekünk, szavazóknak az a lényeg, hogy megfelelő döntések szülessenek.

Hogy a magyar külpolitika jó- e nekünk, polgároknak, hogy a nemzet érdekét szolgálja- e arról igen sok elemzés született, a kormánypárti szavazók álláspontja elég egyértelmű: a magyar külpolitika jó, mert erősek vagyunk, nem hódolunk be senkinek, barátaink vannak keleten is és sok pénzt sikerül kiszivattyúzni az unióból. Totális siker.

Az ellenzékiek egész más véleményen vannak, jelzem, én is ezt a nézetet osztom. Nem értek egyet azzal a felfogással, hogy egy országnak nincsenek barátai, vagy ellenségei, csak érdekei. Eme álláspont kudarcához elég néhány évtizedet visszaugrani a történelemben és feltenni a kérdést, hogy a második világháborúban kifizetődő volt-e számunkra az értékmentes külpolitika?

Nem volt az. Rövidtávú gondolkodás jellemezte, a célja a területi revízió volt, amit csak ideig-óráig sikerült megvalósítani. És közben párszázezer honfitársunk értelmetlenül meghalt, ki a Don-kanyarban, ki a haláltáborban. Úgy gondolom, nekünk nemzeti érdekünk lenne a szövetségesekkel jó viszonyt ápolni, ami persze, nem hajbókolást jelet. Csakhogy a magyar kormány olyan ügyek miatt kerül konfliktusba a szövetségeseinkkel, amelyek nem a mi, magyar polgárok érdekeit szolgálják, hanem a hatalmi konglomerátum kiépítését. a kormány tehát nem a magyar érdekek, kizárólag a saját hatalmi érdekei miatt vállalja a konfrontációt.

Na de térjünk a lényegre, valójában arról szerettem volna írni, hogy a magyar kormány megfelelően reagál-e a Belorussziában történtekre?

Nem. Ez egy tömör válasz, de nézzük meg részletesebben. Ha megfigyeljük az állami propaganda hadoszlopait, akkor annyit látunk, hogy bagatellizálják belarusz tüntetéseket, alig ejtenek róla szót. És ugye tudjuk, hogy a propagandamédia a kormány szócsövének tekintendő. A kormány nem akarja, hogy a szavazói tudjanak az eseményekről, nem akarja, hogy képben legyenek. Több nap után végre megszületett egy nyilatkozat, ami igen trükkösre sikeredett, hiszen annyit tudtak kicsiholni magukból, hogy a kormány egyetért a lengyel állásponttal. Ami szép dolog, ugye, hiszen a lengyelek új választást sürgetnek. Csak az a szépséghiba, hogy a lakájmédia arról már nem tudósít, hogy mi a lengyel álláspont. A kormány tehát a saját szavazóival nem meri megosztani a saját álláspontját. Csak annyit, hogy az egyezik a lengyellel, de ki a fene tudja, mi az.

Bátorság, elvtársak!

De mi lehet ennek a gyáva magatartásnak az oka? Belarusz nem nagyhatalom, Lukasenka egy senki és nem is fog hiányozni senkinek, Putyinnak se. Akár őszintén is el lehetne mondani, hogy a kormány elítéli a csalást, a diktatúrát, az ellenzékiek eltávolítását, a gyilkosságokat, a terrort. És támogatja Lukasenka elmozdítását. De a kormány mégsem ezt tesz. Miért?

A véleményem a következő. Orbán júniusban Minszkben járt, és Lukasenkával gazsuláltak egymásnak, nagyon nagy volt a lamour. Noha sokan már sejtették, hogy Lukasenka gyengül, az elnökválasztáson bajban lesz. Orbánnak talán jobb lett volna őt kerülni. Sokan azt mondják, hogy annyira gyenge minőségű a magyar diplomácia, hogy Orbánék egyszerűen nem látták a közelgő eseményeket.

A közös fotó és az öribariság viszont fontos volt. Hogy miért, arra a válasz szerintem ugyan az, mint a mostani bátor hallgatásra. És ebben nincs semmiféle külpolitikai stratégia, semmiféle anyagi érdekeltség. Mindez szimplán belpolitika. A fidesz szavazóinak a gondolkodása nagyon egyszerű: utálnak mindent és mindenkit, aminek vagy akinek a szabadelvűséghez bármi köze is van. Utálják a melegeket, az arabokat,  zsidókat, a liberálisokat, a civileket, Amerikát, Az EU-t, a skandinávokat, stb. Amit, vagy akit éppen a lakájmédia a célkeresztbe helyez. Ebből kifolyólag viszont szeretik a pártelnöküket, valamint mindenkit, aki ugyanúgy utál mindenkit. Tehát a diktátorokat. Ezért volt jó Lukasenkával barátkozni, hiszen ő pont ugyanazokat utálja, akiket az egyszerű Fidesz- szavazó. És ráadásul keményen tesz is ellenük. Lukasenka hős a Fidesz-tábor számára, mert keményen pofán csapja azt, akit szerintük pofán kell csapni. Ellentétben az Unió gyengekezű „migráns- meleg, stb simogató tesi alól felmentett jöttment politikusaival”.

Tehát az Apussal való barátság belpolitikai fogyasztásra készült. Ezért nem szabad tudósítani arról, hogy éppen bukik, hogy csalt, hogy gyilkolt. Ezért kell sunnyogni, titkolni kell, hogy a barát rossz fát tett a tűzre, vagy hogy esetleg elbukik.

Kíváncsi vagyok, ha Apus bukik, azt a Fidesz-szavazók valaha megtudják-e?