Nagyszerű dokumentumfilmet vetített az HBO Go. A Visszatérés Epipóba című dokumentumfilm arról az elhíresült nyári táborról szól, amely értelmiségi, főleg liberális értelmiségi körökben rendkívül népszerű volt a 80-as években és amelynek a táborvezető pedagógusáról, Sipos Pálról 2014-ben derült ki, hogy némely diákját szexuálisan zaklatta. Nem szeretnék részletes elemzést írni, mert már több lap is megtette, a Magyar Narancs és a Jelen is remek cikket írt a filmről. Pusztán szeretném leírni azokat a kérdéseket, amelyek a film kapcsán bennem megfogalmazódtak. Rendszer nélkül, ahogy jönnek.

Az első hökkenetem: a filmben elhangzik, hogy az akkori szülők, tanárok, diákok mintegy a szocializmus ellenpontjaként tekintettek a táborra, hiszen ez nem is tábor volt, hanem tulajdonképpen egy köztársaság, Epipó névvel, saját himnusszal, stb. Szerencsére. látható néhány akkori felvétel, hiszen a rendezőnő édesapja engedélyt kapott, hogy belépjen, hogy felvételeket készítsen. Ezen felvételek alapján nekem ez a tábor inkább egy fasiszta kiképzőközpontnak tűnik. Erőltetetett, kényszeredett, inkább nyomasztó játékok, vezérkultusz, sok, sok erőszak, a gyengék megalázása. Én is nagyjából akkor voltam gyerek, hát én biztos, hogy elszöktem volna. Szörnyű volt látni ezeket a képsorokat. Hogy lehetséges az, hogy mindez akkoriban láthatatlan volt? Ahogy az egyik exdiák fogalmazott, a Epipó miatt ők sokkal különbnek érezték magukat a többieknél. Persze, ilyen a tömeghatás, ezt láttuk a híres Hullám című filmben is. De akkor is furcsa, hogy éveken át egyetlen diák és tanár sem akadt, akinek ez feltűnt volna. Hiszen utólag, felnőtt fejjel már mindannyian látták, hogy büntetésből jól seggbe rúgni valakit igen csak megalázó. Ez akkoriban senkinek nem fájt, nem szúrta a szemét, sőt, Sipost rajongás vette körül.

A következő kérdés: a filmben több szereplő és a rendező is csodálkozott, hogy Sipos nem élt a lehetőséggel, hogy a filmben bocsánatot kérjen. Pedig mennyire egyszerűbb lenne, könnyítene a lelkén is. Elnézve az akkori felvételeket, látva a későbbi bejátszásokat a kamaszokkal készített műsoraiból, hát bizony megállapítható, hogy Sipos nem érzi szükségét a bocsánatkérésnek. Sipos ugyanis tipikus pszichopata. Ez minden mozdulatán látszik. Érzelemmentes arckifejezés, kényszeredett, vicsorszerű mosoly, személytelen hanghordozás. Mindenki által elismerten nagytudású ember és most már tudjuk, hatalmas nagy manipulátor, aki minden tudását a mások, jelesül gyerekek irányítására használja. Valószínűleg nem érez megbánást, nyilván ma is azt gondolja, hogy jót tett, néhány gyerekeknek segített könnyíteni magán. Nincs bűntudata.

A harmadik kérdés: amikor kiderült az eset, Sipos Pál azt nyilatkozta, hogy nagyon sajnálja, de „ezt dobta a gép”. És mi van akkor, ha tényleg ezt dobta a gép, ha a gép azt dobta, hogy legyen  a földön egy ilyen nagytudású, zseniális tanárember, aki fantasztikus órákat tart, inspirátor és motivátor. És közben pedofil. Kényszeres hajlama van az abúzusra. Oké, ez egy fatalista megközelítés, nagyjából annyit tesz, hogy nem is tehetünk arról, amilyenek vagyunk, ezt dobja a gép. Elég szörnyű perspektíva, remélem, nem igaz.

Az utolsó kérdés: talán fel sem kell tenni. Lehetséges az, hogy valakit pedofíliáért szépen megkérnek, hogy távozzon az iskolából és büntetésből elismert televíziós személyiség lesz? Remélem, ma már nem lehetséges.

Ajánlom a filmet mindenkinek.  

Persze, a cím egy kicsit talán túlzás, talán nem célszerű vallási fogalmakkal operálni ha politikai-társadalmi viszonyokat akarunk leírni. Elégedjünk meg annyival, hogy Magyarország az elmúlt 10 évben soha nem látott fejlődésen ment és megy keresztül, túlzás nélkül állítható, hogy a történelmünk legvirágzóbb időszakának kellős közepében vagyunk. Mindezt egyetlen embernek köszönhetjük. Nem egy pártnak, nem egy kormánynak, hanem személyesen Orbán Viktornak, hiszen nélküle a párt semmi, nélküle a kormány semmi. Mielőtt részletesen is kifejtenénk, annak a hatalmas nagy történelmi szerencsének és áldásnak a mibenlétét, amit Orbán Viktor kormányzása jelent számunkra, tekintsünk vissza arra a néhány vérzivataros évtizedre, ami megelőzte a megdicsőülést. A 4 évtizedes, véres kommunista diktatúra után 1990-ben egy jószándékú, nemzeti kormányra hárult a romeltakarítás lehetetlen feladata. A helyén maradt, hatalmát átmentett kommunista nomenklatúra a nemzetietlen, hazátlan liberális szabadkőművesek segítségével mindent megtett azért, hogy ne következhessen be nemzeti fordulat. Volt ugyan a parlamentben egy kicsi, fiatalokból álló nemzeti, keresztény párt, a Fidesz, egy már akkor is karizmatikus vezetővel, de sajnos a Soros segítségével beléfurakodott liberális mag megpróbálta rossz irányba terelni a pártot. Szerencsére Orbán Viktor már akkor is hihetetlenül agyafúrt volt és ő, valamint a párt néhány tagja azért fogadott el némi alamizsnát a vén spekulánstól, hogy jobban kiismerje az úgynevezett nyílt társadalom kártékony voltát és így majdan kormányon eredményesen harcolhasson ellene. Sajnos, 1994-ben visszatért a rémuralom, a vörös polip ismét belepte a nemzettestet. Hajszálon múlt, hogy 1995-ben, a Bokros- csomag által nem sikerült teljesen a föld színével egyenlővé tenni e kis hazát. Az akkori kormányfő még a magyar emberek becsülettel megkeresett nyugdíját is tálcán kínálta a nemzetközi nagytőkének, a magánbiztosítás hamis jelszava mögött. Szerencsére 1998-ban Dávid és Góliát küzdelméből Dávid került ki győztesen, kezdetét vette a magyar történelem első nagy dicsőséges korszaka, megalakult az első Orbán-kormány. Emelkedő bérek, emelkedő nyugdíjak, közbiztonság, de mindenekelőtt a nemzet gerincének kiegyenesedése volt jellemző erre a négy esztendőre. Sajnos, azonban a baloldal, ahogy azt Koppány óta folyamatosan teszi, 2002-ben ismét rárontott a nemzetre és csalárd módon megszerezte a kormányrudat, természetesen ismét a hazát piacon áruló liberálisok segítségével. Ha a 4 évtizedes kommunista rémuralom borzasztó, a Horn-kormány szörnyű, akkor erre a 8 évre nincsenek szavak. A selejt bosszúja. Amikor a magyart csak törve beszélő kettős. hármas stb kémelhárító és kém került hatalomra, aki a legfontosabb beszédeit románul mondta el, azt hittük, ennél nem lehet rosszabb. Tévedtünk. Néhány évvel később miniszterelnök lett abból az emberből (?), akinek a kormányprogramja egyetlen pontból állt: ki kell lövetni a magyar emberek szemét. Persze, nem mindenkiét, aki Magyarországon él, hiszen élnek a hazánkban olyan lények is, akik a baloldalt támogatják, de az ő nemzetiségüket nem lehet beazonosítani, nem magyarok, az biztos. Majd jött a gágogó, a libás, akinek annyiban volt más a programja, mint a szemkilövetőé, hogy nem szemeket akart kilövetni. Ő a magyar embereket libatenyésztésre, majd öngyilkosságra kényszerítette, tömegesen. Gyakorlatilag 2010-re alig maradt egészséges magyar ember az országban, aki magyar volt vagy öngyilkos lett, vagy félszemű.

Ám jött a Nagy Nemzeti Feltámadás.

2010-ben ez a vértől átitatott nemzet összeszedte maradék erejét és Orbán Viktor vezetésével elkergette a kommunistákat. Akkor még azt hittük, hogy végleg. Ebben sajnos tévedtünk, de erről majd később.

Mint említettem, a 2010 óta tartó időszak a legelvetemültebb, hazátlan liberálbolsevikok életében is egyfajta aranykor. Mert annak ellenére, hogy minden tettük a nemzet ellen irányul, azért az adókedvezményt felveszik, élnek a csok-kal, részesülnek a soha nem látott béremelkedés jótéteményeiből, büszkén sétálnak a megszépült városaink utcáin. Szinte felsorolni is nehéz, hogy Orbán Viktor mennyi hőstettet hajtott végre amióta másodszor is kormányoz. Visszaszerezte a magyar emberek nyugdíjbefizetéseit a spekulánsoktól. Visszaállította az ország pénzügyi függetlenségét, elzavarta a népszipolyozó IMF- et. Az Európa Unió vezető hatalmává tette Magyarországát, ma a magyarok már nem hajbókolnak a brüsszeli bürokraták előtt, ma már Angela Merkel is legszívesebben kezet csókolna Orbán Vikotornak, ha a mi kormányfőnk nem lenne tökéletesen tisztában az illemszabályokkal és ezt hagyná. Ma büszkén, felemelt fejjel jár-kel a világban mindenki, aki magyar, beleértve a határontúli nemzettestvéreinket. Ma Magyarország Eurtópában a béke szigete, köszönhetően annak, hogy Orbán Viktor elsőként ismerte fel, micsoda veszélyt jelentenek a Soros György által Európába csődített migránsok. És Orbán Viktor volt az első, aki tett is azért, hogy a nyugati városokkal ellentétben ne bontsák le a templomainkat, ne építsenek helyette mindenhova mecsetet, ne vehessék el a magyarok munkáját, ne erőszakolják meg az asszonyainkat. Ellentétben Nyugat- Európa nagyvárosaival, ahol már ki sem lehet lépni az utcákra, mert állandó a terror, vérben úsznak a terek, a magyar városok a béke szigetei. Ezrével menekülnek ma Magyarországra a német polgárok az ottani terror elől.

A tennivaló, azonban, még mindig rengeteg. Sajnos, ugyanis el kell ismerni, hogy nálunk egy Messiásnak tízszeres Messiásnak kell lennie. Nálunk ugyanis kevés az, ha a valaki minden idők legjobb kormányát vezeti, nálunk kevés az, ha valaki a páratlan gazdasági, kulturális és sportsikerekre vezeti az országát. A tehetségtelenek, a hazátlanok, a kozmopoliták, a liberálisok és a kommunisták, az internacionalisták és a sorosisták egyszerűen nem akarnak bele nyugodni, hogy itt magára talált egy nemzet. Egyszerre támadnak minden fronton: Brüsszelben Soros emberei már az összes pártcsaládba beépültek csak azért, hogy szabotálják Orbán Viktor azon törekvését, hogy megmentse az Európa Uniót. Itt jelzem, nem fog sikerülni, Orbán Viktor meg fogja menteni Európát, ha kell, saját magától is. Orbán Viktor le fogja győzni az  új, lilaruhás kunbélákat, meg fogja kadályozni, hogy az új SZDSZ, az olimpia- és álomgyilkos Nomentum (szóvicc!) Fekete-Győrescu,  Nyiraticescu és Donáteanu vezetésével Bukarestetet tegye meg hazánk fővárosának- mert kiszivárgott hangfelvételek szerint, bizony, ezt tervezik.

És a mostani a legnagyobb kihívás: a minden hájjal megkent euro- plutokrata liberálisok a hiperagresszív LMBTQ- lobbival karöltve a gyermekeink elhomoszexualizálásának eszközével próbálják életképtelenné tenné a magyart. Újabb kiszivárgott hangfelvételek szerint egy többségében meleg nemzetet vizionálnak, mely önként tartja oda ágyékát Soros verejtékes mancsához.

Nem fogjuk hagyni, ezt sem fogjuk hagyni, mert Magyarország győzni fog.

És amire igazán büszkék vagyunk, az a méltóságunk. Mi méltósággal, szerényen, visszafogottan de határozottan, az ellenfelet tisztelve harcolunk, ellentétben a mocskos liberális férgekkel, hogy rohadna ki a belük egyenként, miközben halálhörögve lógnak mindannyian a lámpavason.

Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

Jogállam vagyunk-e? Az elmúlt néhány hét, néhány hónap és év visszatérő disputája, hogy sérül-e a magyar jogállam, vagy egyáltalán létezik-e még. Az EU parlamentjében már 2010-ben is vitanapot rendeztek a magyar jogállam helyzetéről, közvetlenül az új médiatörvény megalkotása után. És még most is napirenden van a kérdés, sőt, ezzel foglalkozott a Sargentini-jelentés, valamint kifejezetten a magyar jogállami anomáliák miatt merült fel az unió döntéshozóiban, hogy a kohéziós alapokból történő kifizetéseket jogállami normákhoz kellene kötni.

De sérül-e a jogállam valójában?

E kérdés megválaszolása igazán bonyolult. Ugyanis a válaszadáshoz először is tisztázni kellene, hogy mi a jogállam. Erre a kérdésre többféle válasz is adható. Az egyik válasz szerint a jogállam azt jelenti, hogy létezik a leírt jog, jogszabályok, törvények, rendeletek stb rendszere és ezek összességének a betartása, tiszteletben tartása jelenti a jogállamot. Tehát az írott jog, a papírra írt jogszabályok kizárólagos érvényesítése jelenti a jogállamot. Egy másik megközelítés szerint a jogállamiság több, mint a leírt jogszabályok összessége, egyfajta szellemiség, amit valahonnan eredeztetnek, egy valamiféle demokratikus ethosz. Istentől, természeti jogokból, az ember vele született jogaiból. E felfogás szerint előbb keletkezik a szemlélet, előbb keletkeznek az elvek, a meggyőződések, például a demokratikus, vagy liberális, vagy konzervatív, vagy anarchista :) meggyőződés és ezen elvek összességét kodifikálják. Eme szemlélet szerint nem lehet minden jogszerű, ami jogszabályba van írva, hiszen attól, hogy leírunk valamit, attól még nem biztos, hogy az kompatibilis a jogszerűség elveivel, az alapvető ideával. Míg az első megközelítés szerint minden, amit leírunk és jogszabály lesz, az jogszerű, hiszen meglévő, működő jogszabályok képezik az alapját.

Ami a magyar politikai palettát illeti, a kormány, természetesen azt állítja, hogy a magyar jogállam működik, nem sérül, míg az ellenzék szerint komoly problémák vannak a jogállammal, konkrétan az, hogy már nem létezik. A fentiekből jól kikövetkeztethető. hogy a kormány a jogállamiság azon verzióját tekinti irányadónak, miszerint az egyetlen kritérium az, hogy minden megfeleljen a leirt jognak. Ezzel szemben az ellenzék (és az EU nagy része) azt az elvet vallja, hogy a leírt jogszabályok betartása mellett is lehetséges a jogállam, a fékek és ellensúlyok rendszerének a leépítése.

Nézzük meg mindezt pontokba szedve.

1.                                                         Médiatörvény, médiaviszonyok: a 2010-ben elfogadott törvény szerint a médiahatóságban csak kizárólag kormánypárti delegáltak vannak, 9 éves mandátummal. Ez természetesen teljesen jogszerű, hiszen a kétharmados felhatalmazás erre lehetőséget adott. A kormány szerint is ez teljesen jogszerű, ráadásul van olyan európai ország, ahol a médiatestület összetétele hasonló. Ha jobban bele gondolunk, nem is ez a lényeg, hanem ami ebből következik. Hiszen a lényeg valójában az, hogy hogyan működik a testület, illetve maga a média. Ha a testület ilyetén való összetételének az a következménye, hogy a közmédia összes csatornája egyetlen pártnak a szócsövévé válik, akkor máris beleütközünk abba a szituációba, hogy a jogszabályok betartása ténylegesen garantálja-e a jogállami működést.  Hiszen azt azért bizonyosan kijelenthetjük, hogy egy jogállamban a média nem lehet pártszócső.

2.                                                         Alkotmánybíróság: az elmúlt 10 évben az alkotmánybírák jelölésénél nem volt semmiféle pártok közti egyeztetés, kizárólag a kormánypárt jelöltjei kerültek be a testületbe. A kormánypárt érvelése szerint mindez nem sérti a jogállamot, hiszen rendelkeznek kétharmados felhatalmazással, ezen felül semmiféle egyeztetési kötelezettségük nincsen. Ez így igaz. Az Alkotmánybíróság dönt arról, hogy bizonyos jogszabályok megfelelnek-e az Alaptörvény kritériumainak, valamint dönt a népszavazások kiírhatóságáról. Ha el is tekintünk attól, hogy megkérdőjelezzük a bírák egyoldalú megválasztásának gyakorlatát, azt mindenképpen meg kell vizsgálni, hogy a testület valójában hogyan működik. Volt-e arra precedens, hogy a testület a kormány szándékaival ellentétes döntést hozott? Én egy ilyen esetre emlékszem, a végkielégítések visszamenőleges elvételével kapcsolatban, amikor végülis nem került sor a „tisztességtelen” végkielégítések visszafizetésére, noha a kormány szerette volna. Azt viszont megállapíthatjuk, hogy népszavazás 2008 óta nem volt, de azt is tegyük hozzá, hogy két esetben, a vasárnapi boltzár feloldása, valamit az olimpia megrendezése kapcsán, nem azért nem volt népszavazás, mert az AB nem engedte, hanem mert a kormány a népszavazási kudarctól tartva meghátrált. Tehát nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a csak a Fidesz által megválasztott bírák mindig kizárólag a Fidesz érdekeit képviselik.

3.                                                         Választási eljárási törvény: ebben az esetben is szögezzünk le két dolgot. Egyrészt a törvény szintén megfelelt az akkori jogszabályoknak, másrészt kétségtelenül nincs beleírva, hogy a választásokon a Fidesz bármiféle előnybe részesüljön. Emellett az is visszatérő elv szokott lenni, hogy más országokban is van ilyen választási rendszer, például a brit rendszer is a győztes mindent visz elvére épül. Ezzel együtt történt egy kis gerrymandering is, ami a választási körzethatárok átszabását jelenti. Ez utóbbi esetben kaptunk egy kis segítséget is, mivel Kövér László egy fórumon nyilvánosan beismerte, hogy a választási körzethatárokat saját, jól felfogott érdekből módosították. Az azért egy lényeges különbség a magyar és a brit rendszer között, hogy a magyar rendszer megalkotása 2010-ben bizony igen simulékonyan figyelembe vette az akkori pártviszonyokat. Hiszen abban a képletben, melyben egy nagy és sok kicsi párt van, az egyfordulós rendszer segítségével a legnagyobb párt mindenképpen „felülpreferálódik”. És ez a szituáció egészen véletlenül a Fidesznek az elmúlt 10 évben tökéletesen megfelelt.  Kérdés, hogy mit hoz a jövő? A 2019-es önkormányzati választások megmutatták, hogy ha az ellenzéki pártok összefognak, akkor a jelenlegi rendszer akár előny is lehet számukra. Tehát a kérdés az, hogy az egyre borítékolhatóbb ellenzéki összefogás hatására, figyelembe véve majd az akkori közvélemény-kutatási adatokat, 2022-ben módosít- e a Fidesz a választási törvényen?

4.                                                        Ügyészség: „Polt Péter legfőbb ügyész nem Fidesz-tag, tehát nem pártkatona.” Mondta Varga Judit igazságügy-miniszter a Donáth Annával való vitáján arra a felvetésre, hogy az ügyészség pártszempontok szerint működik-e. Ez igaz, Polt Péter tényleg nem Fidesz-tag. Csak a Fidesz alapító tagja volt, de természetesen ma már nem tagja a pártnak. Ez persze nem jelent semmit. A valódi kérdés az, hogy Polt Péter elfogulatlanul teszi-e a dolgát. Érvényesít-e az ügyészség pártszempontokat? Nehéz kérdés, természetesen talán ez az a kérdés, ahol a legnehezebb tetten érni a jogállami csorbát, hiszen nyilvánvaló, hogy a közvélemény egy része által oligarchának tartott személyek minden jogszabályt betartva halmoztak fel milliárdos vagyonokat. Valahogy mindig ők nyerték a közbeszerzési pályázatokat.

A példákat hosszan lehetne még sorolni, de nem érdemes, mert a kormány visszatérő érvelése szerint, ahogy már fentebb említettem, minden döntésük megfelelt a jogszabályoknak, valamint az EU által kritizált elemek mindegyike megtalálható más országok törvénykezésében. A miniszterelnök szerint pedig a kritikusok által említett „overall picture”, vagyis az általános összkép bírálata kommunista tempó. Ami a jogszabályok betartását illeti, abban kétségkívül igaza van a kormánynak, hogy minden leírt jogszabályt betartottak, ám ha a jogállam másfajta megközelítéséből indulunk ki, miszerint a jog nem önmagában való dolog, hanem csak leír, formalizál egyfajta demokratikus, jogállami" megközelítést, akkor a bírálóknak van igazuk. Hiszen kétharmados többség birtokában bármikor lehet olyan jogszabályokat alkotni, melyek tökéletesen ellentétesek a jogállam szellemiségével. Mert például mi történik akkor, ha a parlament alkot   és elfogad egy olyan jogszabályt, amely szerint a szemüveges emberek , vagy éppen történetesen a különböző nemű emberek nem házasodhatnak? És mi történik, ha mindezt az AB jóvá hagyja? Semmi. Sérül a jogállam ebben az esetben a kormány felfogása szerint? Nem, hiszen kétharmados felhatalmazás alapján tették.  Ami az általános összképre alapuló bírálat miniszterelnöki kritikáját („kommunista tempó”) illeti, az teljesen hamis. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy egy-egy intézkedés egyetlen ország törvénykezésében szerepel, vagy pedig egyetlen ország prezentálja az összes intézkedést egymaga. A jogállamot ugyanis csak rendszerben lehet értékelni, nem elemenként, hanem az elemek kölcsönös egymásra hatásaként, és majd a tényleges működés mutatja meg, hogy van-e probléma a jogállammal.

Ha van egy csotrogány kocsim, amin ma már semmi sem működik, akkor engem nem vigasztal, hogy a szomszéd vadonatúj A4-esén elromlott az index, még akkor sem, ha az e miatti szomorúságom csak „kommunista tempó”.

1.

Hosszan elgondolkodtam, hogyan adhatnék címet ennek a bejegyzésnek, hiszen a szokástól eltérően a cikk ezúttal nem egyetlen téma körül kulminál, így a címadás eléggé problémás. Hiszen több különböző témájú cikknek nem egyszerű olyan címet adni, ami önmagába süríti a tartalmakat. így aztán arra gondoltam, ha már ilyen lehetetlen feladatra vállalkoztam, akkor legalább az a cím legyen bulváros, valamint legyen olyan, ami bármilyen belpolitikával foglalkozó írás lén

Újabb botrány történt Baján, ami valójában nem is botrány, hiszen tulajdonképpen semmiféle botrány nem történt. Illetve csak egy kisebb volumenű. A polgármester írt egy gratuláló levelet a frissen megválasztott marosvásárhelyi polgármesternek, Soós Zoltánnak. Sajnos, a levél megfogalmazása, stílusa nem lett igazán szerencsés, tartalmilag ugyan rendben van, jópár nyelvi-stilisztikai hiba is található benne. Ez gáz, fel kellene venni valakit a hivatalba, aki kicsit jobban beszéli a nyelvünket. Ezt megelőzően Rozália tanácsnok írt egy román nyelvű köszöntő levelet, amin név nem szerepelt, rágépelte, hogy tanácsnok, meg a polgármester nevét, majd véleményezésre tovább küldte a titkárságnak, valamint véletlenül a marosvásárhelyi hivatalnak. Van ilyen, megesik, hogy az ember néha rossz helyre kattint, ettől nem dől össze a világ. A lényeg, hogy a hivatalos gratuláció megtörtént. De csak ez a lényeg? Nem egészen. Van még ebben a történetben olyan kérdés, amire jó lenne választ kapni. Engem például érdekelne, hogy a tisztelt tanácsnok egyáltalán miért írt román nyelvű gratuláló levelet. Ugyanis, ha a gratuláció két nyelven történik, az teljesen helyénvaló, hiszen Marosvásárhely egy kétnyelvű város, Soós Zoltán pedig két nyelven kampányolt, a román választókat ugyanúgy meg akarta szólítani, ahogy a magyarokat. Sikerült is neki. Ám a tanácsnok által véletlenül elküldött levél csak román nyelvű. Ezt akarta tovább küldeni véleményezésre és ezt küldte el Erdélybe. Sajnos, a bocsánatkérő üzenetében eme fontos részletre nem tért ki.

Így ami tényszerűen megtörtént: a tanácsnok a saját, magán emailjéről elküldött egy román nyelvű levelet egy ismeretlen, név nélküli, újan megválasztott polgármesternek, az emailbe beleírta a saját nevét és a polgármester nevét. Aláírás, pecsét. vagy más  egyéb hitelesítő  formula ebben nem szerepelt.

Így hát tényszerűen kijelenthető: sem a bajai polgármester, sem a polgármesteri hivatal nem küldött kizárólag román nyelvű gratulációt. Csupán egy jobbikos tanácsnok küldött ilyet, véletlenül, a polgármester nem.

Hát még a Momentum!

Ezt pedig azért érdemes kihangsúlyozni, mert a fideszes propaganda kiadványok, a 888.hu és a legújabb pártállami weblap, az Index, már kifejezetten azzal a címmel számoltak be a történtekről, hogy a Momentum gratulált román nyelven. Ez nettó hazugság. Hiszen- írjuk le újra- egy jobbikos képviselő gratulált román nyelven véletlenül, a polgármester tudta nélkül. Ebből következően nyugodtan kijelenthető, hogy a fideszes lapok fentről lefelé egytől egyig valótlanságot állítottak, avagy hazudtak. Remélhetőleg Baja polgármesteri hivatala az összes ilyen laptól helyreigazítást fog kérni, ha ennek nem tesznek eleget, akkor feljelentést tesz. A győzelem garantált, amennyiben vannak még független bíróságok.

Tegyük fel a kérdést: meglepő, hogy a fideszes média tudatosan hazudott az esetről? Nem meglepő. Aki egy kicsit is figyel, néha beleolvas ezekbe a fideszes heccportálokba, vagy figyeli a Párt helyi lelkes harcosainak a megosztásait, az remek hírrel szolgálhat a Momentum számára: a Momentum ma már nem egy Házon kívüli pártocska, hanem bizony kiemelt célpont. Fideszes körökben régi bevett szokás, hogy amiről/akiről nem beszélnek, az nincs. A Momentumról viszont beszélnek, talán a lila párt már kiemeltebb célpont, mint Gyurcsány, és a pártja. Ez két dolgot jelenthet: egyrészt a Momentum tényleg megerősödött annyira, hogy immár komolyan vehető célpont, másrészt a törzsbázisnak folyamatos ellenségképre van szüksége és az ellenzéki párt most már erre is alkalmas. A mondanivaló, persze, nem túl szofisztikált, nagyjából kimerül abban, hogy hazaáruló, idegen érdekeket képviselő párt, de nekik ennyi elég is. És itt szükséges kiemelni, hogy ezekben a hazug címadásokban nem Nyirati Klára személye a lényeges, sokszor nem is szerepel a neve a címekben. Ezekben a címadásokban a Momentum a lényeg, a Momentum idegenszerűségéről kellett egy újabb bizonyítékkal szolgálni. Ez volt a lényeg. Ha ez nem szerepelt volna ezekben a cikkekben, akár meg sem kellett volna említeni az esetet, hiszen a szerencsétlen jobbikos tanácsnok balfékeskedése teljesen jelentéktelen  nagy küldetésben, a Momentum nemzetből való diszkreditálásnak folyamatában. Természetesen a fideszes központi Agy tudta, hogy hazudnak. Hogy lesz-e  per, az nem igazán érdekli. Lehet, hogy lesz, lehet, hogy elveszítik. És akkor majd 5 év múlva kifizetik a büntit az államkasszából, és az utolsó oldalon helyreigazítanak. De addigra Fekete- Győrt már réges rég áttoloncolták Pitestibe

2. 

Orbán Viktor nem homofób. Nem foglalkozik a homoszexuálisokkal. Nem utálja a melegeket. És nem utálja a romákat sem, nem antiszemita, nem keresztény, nem rasszista, nem xenofób. Nem liberális és nem is konzervatív, de nem is nacionalista. Ő nagyjából semmilyen. Szereti a focit és szereti a hatalmat. Mindenáron foci, szó szerint és mindenáron hatalom. Más nem lehet hatalmon. Ez a legfontosabb, ez az egyetlen szempont. Így aztán szegénykének el kell játszania azt a szerepet, ami számára legtöbb szavazatot hozza. Folyamatosan olyan dolgokat kell mondania, amilyeneket a 2 milliós tábora hallani szeretne. Így aztán szegénynek mostanában náciul kell beszélnie. Olyanokat kell mondania, hogy a magyarok tolerálják a homoszexuálisokat és jobb lenne, ha a melegek békén hagynák a gyerekeket. Ne legyenek kétségeink, ez náci beszéd. Ez egyrészt kizárja a magyarok közösségéből a homoszexuálisokat, másrészt burkoltan pedofíliával vádolja őket. A kérdés, hogy mi a rosszabb? Ha egy hithű náci beszél náciul, tiszta szívből, elvből, vagy egy cinikus gazember politikai számításból. Nehéz kérdés. Egy igazi etikai probléma. Ami viszont nem kérdés: az ország miniszterelnökének a szavai lényegesen nagyobb hatásúak, mint egy bolond nácié. Viszont: a náci képes rá, hogy ne csak beszéljen, hanem egy bódult állapotában esetleg el is agyabugyáljon egy meleg polgártársat. Orbán Viktor viszont azt gondolja, minden ok, hiszen ő csak beszél, de semmilyen diszkriminatív törvényt nem fog hozni a melegek kárára. Legalábbis az eddigi amúgy jogfosztott állapotokhoz képest. Ám a szavainak lehet hatása, ahogy több esetben már volt is. Szavai alkalmasak az indulatok szítására, könnyen elképzelhető, hogy pont az ő szavain, no meg a médiájának az uszító riportjain felbuzdulva folyamodik majd valaki az erőszak eszközéhez.

Egy biztos: azon a vonaton, amelyiken Orbán Viktor utazik, nincs fék. És ki tudja, hova megy? 

A minap politikatörténeti esemény passzív résztvevői lehettünk. Nyilvános, facebook által közvetített élő vita zajlott egy kormánypárti és egy ellenzéki politikus között. Varga Judit igazságügyminiszter és Donáth Anna, a Momentum EP- képviselője vitázott egy moderátor közreműködésével a magyar jogállamiság helyzetéről.

Először néhány szó arról, hogy miért is politikatörténeti jelentőségű az esemény. Azért az, mert nálunk nagyon hosszú ideje nem zajlanak ilyen viták, a kormánypárti politikusok nem ülnek le vitatkozni ellenzékiekkel. Orbán Viktor 2006 óta nem vitázott senkivel, akkor a közvélekedés szerint nagy vereséget szenvedett az offenzív Gyurcsánytól. Azóta csak baráti, jellem- és jellegtelen, színtelen, szagtalan kormányzati mikrofonállványokkal áll szóba. Hogy miért, annak többféle magyarázata van. Ismét csak a közvélekedés szerint azért, mert gyáva. Ez csak részben igaz. Interjút tényleg azért csak a szektán belülieknek ad, mert nem szeretne kellemetlen kérdésekkel szembesülni. Így jóval kényelmesebb. A másik ok egy kicsit bonyolultabb. Nem hinném.  hogy pusztán azért nem ül le vitatkozni , mondjuk, Jakab Péterrel, mert gyáva lenne, sőt, jó eséllyel győztesen kerülne ki egy ilyen vitából. A Jakab- féle agresszív szitkozódás nem szokott győztes stratégia lenni. Sokkal valószínűbb, hogy  stratégiai okokból nem ül le ellenzékiekkel vitázni. Nem akar egyetlen ellenzéki politikust sem felhozni a maga szintjére, nem akarja azt a látszatot kelteni, hogy itt van olyan ellenzéki politikus, aki hozzá mérhető lenne, aki ugyanazokban a szférákban mozog, mint ő. Ő tévedhetetlen, ő kiválasztott, ő Isten által kijelölt vezetője e nemzetnek, Istennel pedig nem szokás vitázni. Isten- és az ő kis patronáltja- megmondja a tutit és az úgy van, kérdésnek, kétségnek ott helye nincs. Hát még ellenfélnek. Istennek nincs ellenfele, legfeljebb az ördög, de az ördög nem vitaképes.

Szóval ezek után kellemes meglepetés volt ez a vita, bár azt még mindig nem tudom, hogy Varga Juditnak mi lehetett a motivációja. Talán úgy érzik a Habony- műveknél, hogy bővíteni kell, nyitni egyéb szavazói rétegek felé, talán úgy érzik, hogy az összefogó ellenzékkel szemben kevés lesz a jelenlegi masszív tábor. Nem tudom.

De nézzük, ki hogyan teljesített, ki is nyerte meg ezt a vitát? Ez a kérdés, mármint a győztes kiléte megválaszolhatatlan. Aki kommentekből akar eligazodni, az annyit lát, hogy a kormánypártiak szerint Varga Judit kiütéses győzelmet aratott, az ellenzékiek szerint viszont csúfosan megbukott. Ebből egy döntetlen következik.

Annyit mindenképpen láthattunk, hogy két különböző habitusú hölgy csapott össze. Donáth Anna, ha lehet így fogalmazni, sokkal élőbbnek tűnt, hangsúlyozott, hevesebben gesztikulált, beleélte magát a szerepbe, őszinte volt, kedves, de indulatos. Varga Judit a vérprofi  politikust próbálta alakítani, viszonylag kevés mimikával, egysíkú, homogén hanghordozással, az átlagosnál kicsit gyorsabb beszédtempóval- kommunikációs szakemberek szerint, gondolom, ez lehet a profizmus ismérve. Ami a felkészültséget illeti, Varga Judit, ugyan, felkészültnek kíván látszani, és a hívei nyilván annak is látták, ám ennek ellentmond az, hogy sokkal több retorikai elemmel élt, mint szakmaival. Hosszasan mesélt arról, hogy ő egy kávé mellett hány európai politikus szemét nyitotta fel, hogy ő belülről látta, mi folyik az Unióban. És amikor a jogállamiság helyzete kapcsán Anna azt az evidenciát említette, hogy a magyar jogállam egy- egy eleme megtalálható ugyan más államok törvénykezésében, ám mixként sehol sem alkalmazzák, akkor kommunista tempóról értekezett. Sokat beszélt a 2006-os eseményekről is, természetesen fideszes narratívát alkalmazva, ez szintén inkább egy retorikai, mintsem szakmai elem, semmi köze nem volt a kontextushoz, sem a vitapartner személyéhez. Varga Judit okos. Ezt el kell ismerni. alapvetően nem ellenszenves, kellemes a hangja, a stílusa nem személyeskedő. Szerintem egy kellemes jelenség. Ám ő is, mint sokan egy kelepce foglyai. Nem teheti meg, hogy nem a szavazóihoz beszél, azokhoz a szavazókhoz, akikről tudjuk, hogy a fideszes média szellemi színvonala kreálja a világnézetüket. Ehhez pedig Varga Judit is kénytelen alkalmazkodni, csak olyan kliséket ismételgethet, melyek a fideszes szavazó lelkével kompatibilisek. Az a lélek pedig sík egyszerű. Így hát Varga Judit mondanivalója is sík egyszer: Az Unió egyetlen funkciója, feladata, hitvallása, hogy a Fideszt és Orbánt megtörje, tönkre tegye, mégpedig azért, mert a Fidesz keresztény, az Uniót pedig maga alá gyűrte a liberális métely. És az Unió politikusainak az agyát átmosta  a liberális média. Az ember szánakozik azon, hogy egy alapvetően értelmes nő belemegy abba, hogy ilyen ökörségeket mantrázzon. Karrier, pénz, hatalom.

És mi a helyzet Donáth Anna felkészültségével? Szögezzük le, a helyzete egyszerre könnyebb és nehezebb is, mint Varga Judité. Könnyebb. mert az ő szavazói nem várnak el tőle olyan szintű blődségeket, mint a másik oldal szavazói, egy kicsit könnyebben lehet önmaga, nincs beleszorítva egy olyan szoros kelepcébe, mint a miniszterasszony. Számára több tér nyílik az érvelésre, a szakmaiságra, nincs ezoterikus ’sztoritelingre’ kényszerítve. Ugyanakkor jóval nehezebb is egyben a feladata, mert a Varga Judit által felvázolt fantazmagóriákra nem lehet racionálisan válaszolni. Mit lehet arra reagálni, hogy a néppárti  politikusok csak a liberális mainstream-nek akarnak megfelelni?  Hát csak annyit, hogy ez ökörség. Ami Donáth Anna felkészültségét illeti, tisztában van a jogállamiság problémáival, szépen, kerek mondatokban ki is tudja fejteni, szépen, érthetően beszél, kellemes a hangja, sok információ birtokában van. Meg kell azonban jegyezni, hogy bizonyos váratlan, bár nem túl nehéz kérdéseket megválaszolatlanul hagyott- például a brit és a magyar választási rendszer hasonlóságaival és különbségeivel kapcsolatban.  Kapott emellett megválaszolhatatlan kérdést is,  azzal kapcsolatban, hogy a Momentum elnöke a román helyhatósági választásokon miért román jelölt mellett kampányolt. Erre legfeljebb annyit lehet válaszolni, hogy azért, mert hibázott, és bocs, de hát nagyon úgy néz ki, hogy a magyar választói mentalitás még nem érett, még mindig nem érett az önkritikus megnyilvánulásokra. Egyébként azt gondolom, Donáth Anna jól szerepelt, kevésbé tűnt profinak, mint Varga Judit, de ez előnyére vált, mert egy őszinte, szenvedélyes és intelligens politikus képe bontakozott ki előttünk. Varga Juditról pedig annyit mondanék, hogy ugyan mantráznia kellett a kötelezően előírt lózungokat, de talán nem merészség azt mondani, hogy mindannyiunknak jobb lenne, ha a kormánypárti politikusok között ’több’ Varga Judit lenne

Rövid bejegyzés következik

„Az emberek egyértelműen azt nyilvánították ki a koronavírus-járvány első tapasztalatairól szóló nemzeti konzultáción, hogy Magyarországnak működnie kell, nem engedhető meg, hogy a vírus újra megbénítsa az országot” - mondta Orbán Viktor miniszterelnök pénteken, a Kossuth rádió Jó reggelt, Magyarország! című műsorában.

Tehát a képlet egyszerű. A kormány „állig fel van fegyverkezve” a vírus ellen, elkészült a haditerv. Ez pedig nem más, mint amit a Nemzeti Konzultációban az istenadta nép kinyilvánított. A nép nem akar bezárást. A nép élni akar.

Tavasszal pedig nyilván azért voltak bezárások, mert akkor a nép félt és bezárásokat akart. Nyilvánvaló tehát, még egy ilyen komolynak tűnő vírushelyzetben is a legfontosabb intézkedési tervek közvélemény-kutatási adatokon alapulnak.

Ha ez így van, a képlet egyszerű: tessék lemondani. Mondjon le az egész kormány, mind a 125 államtitkárral, a  fizetésüket a kormány tagjai rakják vissza a költségvetésbe. Valamint a fizetés többezerszeresét kitevő fizetésen kívüli juttatást is.

Hiszen a kormányzáshoz bőven elég egy közvélemény-kutató intézet.

Két évvel ezelőtt a lámpa Heller Ágnes hathatós közreműködésével zöldre váltott. Ő, mint idős zsidó származású liberális, aki átélte a vészkorszakot, kijelentette, hogy a Jobbik nevű pártot is be kell engedni az ellenzéki pártok összefogásába, ha le akarjuk váltani az Orbán-rezsimet. A gondolat matematikailag mindenképpen indokolható, hiszen a logika lényege az, hogy ha a Fidesz a társadalom támogatásának nagyjából az 50 %-ával rendelkezik, akkor a kormány ellenzőinek a szavazatait egyszerűen csak össze kell adni, így egy közös ellenzéki jelölt a körzetekben legyőzheti a Fideszt. 2018-ban ez még nem valósult meg, 2019-ben az önkormányzati választásokon igen és lám, az ellenzéki összefogás jelöltjei számos helyen győzedelmeskedtek. Az ötlet tehát működőképes, megvan a recept a kormányváltásra.

Vagy mégsem?

Attól tartok, mégsem. A dolog ugyanis nem ilyen egyszerű, létezik választási matematika, de a választás nem pusztán matematika. Az sajnos ugyanis hosszútávon nem egy működőképes alternatíva, hogy a program egyetlen közös eleme a „nemfidesz”. Mi legyen ugyanis a transzvesztitákkal?

Például. Hogy csak egyetlen neuralgikus pontjára világítsak rá az összefogás-mizériának. Arra akarok ezzel utalni, hogy az egyik oldalon kétségkívül létezik egy monolit, egy irányba mutató akarat, egy megkérdőjelezhetetlen irány és ez az irány bírja a szavazók kicsit több, mint felének a támogatását. Azt most ne firtassuk, hogy milyen ez az irány, hogy hazugságon alapul, hogy a lelke a populizmus és a megtévesztés. Ezek ugyanis nem lényeges kérdések. A demokráciába bizony belefér a hazugság, lehet megtévesztéssel nyerni, ahogy az történt 2006-ban is, a szankciója pedig a leváltás, amennyiben a megtévesztettek ezt felismerik és zavarja őket. A másik oldalon, a „nemfidesz” oldalon viszont nincs ilyen egy irányba mutató akarat. Ezért tettem fel a bekezdés elején a kérdést, miszerint mi legyen a transzvesztitákkal? A nem transziknak ez nem túl fontos kérdés, a transziknak viszont húsbavágó és hát azt kell látnunk, hogy az összefogás pártjai között van olyan párt, amely a melegekkel nem igazán toleráns- bár mostanában nem veri nagy dobra. Ennél még manifesztebb a Bíró nevű képviselőjelölt esete, aki időközi választásokon indul és az összes ellenzéki párt beállt mögé. Bíró úr nem is oly régen, már jóval a Jobbik néppártosodásának kellős közepe utána erőteljes antiszemita kijelentésekre ragadtatta magát. Majd azt mondta, hogy bocs. Ezzel el is lett intézve az ügy, az ellenzéki pártok szemet hunytak. Pedig az elég nyilvánvaló, hogy antiszemita kijelentéseket az tesz, aki antiszemita. A Jobbik pár évvel ezelőtt még EU-ellenes volt, burkoltan antiszemita (erről Szegedi Csanád tudna értekezni), rasszista, romaellenes, homofób párt volt. Olvasott valaki olyasfélét, hogy a Jobbik ezeket a téziseket visszavonta és nyilvánosan bocsánatot kért? Én nem. Ebből pedig az következik, hogy a választási győzelem érdekében olyanokkal kellene összefogni a Fidesz ellen, akik pár évvel ezelőtt még semmivel sem voltak jobbak a Fidesznél.

És nem ez az egyetlen probléma. Igaz ugyan, hogy alig létezik, de létezik az LMP nevű párt, egyetlen igazán aktív képviselővel, akit Ungár Péternek hívnak, és egy háttéremberrel, Schiffer Andrással. Ungár egyfajta középutas politikát folytat, megpróbál középen lavírozni a kormány és az ellenzék között, Schiffer pedig mostanában meglehetősen kommunista nézeteket vall, erőteljesen profitellenes. És persze, még sorolhatnánk az összefogás hátulütőit, meg lehet említeni, hogy úgy tűnik, a DK és a Momentum vezetői talán egymást még jobban utálják, mint a Fideszt. Ezek a felsorolt problémák mind, mind jelentéktelenek- egészen az elképzelt győzelem napjáig. Onnantól viszont gyakorlatilag bármiféle együtt kormányzást lehetetlenné tesznek.

De az igazi baj az ideával van. Nagyon sokan azért tartják rendkívül fontosnak az összefogást, mert a demokrácia érdekében mindenképpen le kell váltani a Fideszt. És sorolják az érveket, lopás, egyszemélyi vezetés, köztévé, fékek, ellensúlyok, stb. Ez mind igaz. Csakhogy a Fidesz vezette irány, ahogy említettem, a választók több, felének elképzelésével kompatibilis. A kérdés: demokratikus dolog-e egy olyan irányt antidemokratikusnak nevezni, amely láthatóan az ország több, mint felének az ízlésének megfelel? A kérdés filozofikus. Hiszen miért ne történhetne meg, hogy egy ország több,mint felének tetszik a diktatúra és szavaz is rá, magyarul az ország több, mint fele antidemokratikus? Másrészt, ha a demokrácia népuralmat jelent, jogában áll-e egy országnak ahhoz, hogy antidemokratikus legyen? Lehet-e akkora horderejű létkérdés az ország felének a leváltása, hogy ahhoz szalonképtelen, vagy régebben szalonképtelen erők segítségét is elfogadjuk?

Szóval a probléma összetett. Azt gondolom, az ellenzéki pártok és führerpublicisták által szorgalmazott összefogás igazából egy álmegoldás, ami azt a célt szolgálja, hogy a politikusoknak ne kelljen kilépniük abból, amit trendi szóval komfortzónának hívunk. Mert ez így egy igen egyszerű képlet, a szavazók fele fideszes, nosza fogjuk össze a szavazók másik felét, adjuk össze a szavazatokat és kész is a kormányváltás. Egy kis matek és már kormányon is vagyunk. Pedig a feladat nem ez lenne. A valódi feladat az lenne, hogy fel kellene mutatni egy erőt, egy programot, egy alternatívát, ami kicsit több annál, hogy „nemfidesz” és ezt az alternatívát kellene győzelemre vinni. Akár Jobbik nélkül is. Ehhez azonban valami olyasmit kellene végrehajtani, amivel láthatóan az ellenzéki pártok hiába próbálkoznak. Ki kellene lépni az ellenzéki szavazók bűvköréből, nem azon kellene versengeni, hogy az ellenzéki táborból ki tud nagyobb szeletet kihasítani, hanem a Fidesz- szavazók egy része számára kellene bebizonyítani, hogy van a Fidesznél jobb. Nem abból az alapállapotból kellene kiindulni, hogy a Fidesz automatikusan magáénak tudja a szavazók felének a szavazatát, hanem hosszú, kitartó, fáradságos munkával le kellene építeni azt a sziklaszilárdnak hitt szavazótábort, be kellene bizonyítani nekik valahogy, hogy van másik, van jobb, hogy nem a Fidesz jelenti egyedül a biztonságot. Ez igazi sziszifuszi munka, fel kell térképezni, hogy a fidesz- szavazó miért az, miért fogadja el szó nélkül a korrupciót, a lopást, miért nem tudja elképzelni, hogy lehetne valami jobb is, mint a közmunka álomvilága, hogy miért nyugszik bele, hogy az érvényesüléshez csak a párton keresztül vezethet az út. Ezt meg kell érteni, oda kell menni és megmutatni, hogy lehet másik alternatíva.

Ha pedig nem lehet másik alternatíva, akkor kár erölködni..

Mármint hova jutott a Fidesz? Első lépésben tehát határozzuk meg, hogy hova is jutott a Fidesz, milyen párt ma a Fidesz. Csak zárójel nélküli zárójelben jegyezném meg, amit írok, tökéletesen szubjektív, ha esetleg ez a bejegyzés is a kiemelés sorsára jut, lehet, sőt kell vele vitatkozni. Szóval a véleményem szerint a Fidesz jellemzését illetően tökéletesen jelentéktelen, hogy mit képvisel, milyen programot hajt végre a párt. Meglátásom szerint ugyanis a Fidesz nem programpárt, hanem PR- párt. Már hosszú évek óta úgy működik, hogy a döntéseit kizárólag a közvélemény szondázására alapozza, tetteit a relatív többség értékítélete határozza meg. Ennél lényegesebb, hogy a Fidesz vezérelvű, félkatonai szervezetre emlékeztető párt. Tagjai közé nem csak a klasszikus párttagok tartoznak, hanem a kézivezérlésű médiabirodalom véleményformálói, a pártot támogató sportolók, művészek és értelmiségiek is. A párt többszólamúan egyszólamú. Ez persze egy látszólagos ellentmondás, de csak látszólagos. Ez annyit jelent, hogy a többszólamúság egy felülről megkonstruált, központi akarat szerint létező formula. Azaz, lehet többféle álláspontot megjeleníteni, annak megfelelően, hogy a megszólaló éppen mely réteg előtt beszél, de kizárólag oly módon, ahogy azt a központi Agy előírja. Ellentmondani, viszont, nem lehet. Ez pedig a fentebb felsorolt összes valós és nem valós tagra érvényes. A pártban a demokrácia csak formális, minden egyes tisztségről, képviselőjelöltről a központi akarat dönt. Tulajdonképpen nem klasszikus értelemben vett pártról van szó, hanem egy hatalmas harci- és médiagépezetről, melynek minden beszélő feje a központi mondanivalót továbbítja az államtitkártól a fizetett trollig.

A Fidesz egyik konstans attribútuma a permanens ellenségképzés. Mondhatnánk persze, hogy ebben semmi rendkívüli nincs, hiszen kampányszakemberek régesrég rámutattak, hogy a politikában a negatív hívószó sokkal hatékonyabb, mint a pozitív, ellenség nélkül nincs politikai hatékonyság. Az ellenzéki pártok is negatív üzenetekkel, a kormány bírálatával kampányolnak. Ami mégis rendkívüli, az a mérték és az ellenség kijelölési módja. a kormány üzenetei között ma már alig van pozitív, az ellenség pedig nem az ellenzék, hanem mindig más, mindig az aktuálisan kijelölendő mumus. Itt most nem sorolom fel a Fidesz eddigi ellenségeit.

Az eddigiek alapján az olvasó fantáziájára bízom, hogy adjon valamiféle elnevezést ennek a modellnek.

Valaha volt egy liberális párt. Az öndefiníciója szerint liberális, radikális, alternatív, én inkább a racionális jelzőt használnám. 1993-ig a Fidesz ellenzékben is racionális politikát folytatott, például ellenezte a fedezetlen nyugdíjemelést, ellenezte a világkiállítást. Racionális álláspontot képviselt az egyházak, a gazdaságpolitika, Trianon ügyében. Ekkor a Fidesz még nem volt vezérelvű párt, a párt álláspontjára több népszerű figura is hatással volt. Orbán Viktor 1993-ra gyakorlatilag maga alá gyűrte a pártot. Titokban, a többiek tudta nélkül gazdasági hátországot épített ki, valamint különböző praktikákkal az összes fontos pozíciót megszerezte. Ma azt gondolom, hogy Orbán sosem volt liberális. Akkor sem, amikor a Fidesz liberális párt volt, akkor sem, amikor a Liberális Internacionálé alelnöke volt és akkor sem, amikor a önmagát liberálisként definiálta. A többiekkel ellentétben neki a liberalizmus csak egy jelmez volt, egy ruha. Az akkori korszellemnek megfelelő ruha. 1994-ben a Fidesz nagy vereséget szenvedett a parlamenti választásokon, majd ezután Orbán stratégiát váltott. Nem, nem arról van szó, hogy liberálisból jobbközép, konzervatív párt lett, ennek semmi jelentősége. A váltás valódi lényege az volt, hogy racionálisból populista párttá alakították a Fideszt, azaz innentől datálható, hogy a párt megszólalásait a közvélemény-kutatásokhoz igazították. Ekkor lett a Fidesz egyszólamú párt, ekkor vették át a reklámok tőmondatos nyelvezetét, ekkor vált a párt vezérelvű párttá. Az 1994-es kudarc után Orbánnak akadt egy kihívója az elnöki poszton, azóta csak akkor van más elnöke a pártnak, ha Orbán kijelöl valakit maga helyett.

Nagyon sokan vannak az ellenzéki oldalon, akik ma azt vallják, hogy a Fidesz 1994 és 1998 között vállalható polgári politikát folytatott. Ezzel én nem tudok azonosulni. Tény és való, hogy a gazdaságpolitika gyakorlatilag továbbment a bokrosi úton, ezzel nem is volt semmi probléma. Viszont sokan nem látják, hogy a Fidesz már akkor is maga alá gyűrt mindent, amit csak lehetséges volt, annyi a különbség, hogy akkor még nem volt meg a kétharmados felhatalmazás. Ennek ellenére jogi praktikákkal már akkor is maga alá gyűrte a köztévét, már akkor is megpróbálkozott hetilapok tönkretételével (Magyar Narancs). És az  propagandasajtója már akkor is a szélsőjobbnak szólt. A párt nyilvános megszólalásai, azonban, polgáriak voltak, még ha azóta tudjuk is, hogy az polgári szó csak egy politikai termék volt. A párt vezető politikusai akkor még szavakban Európa- pártiak voltak, oroszellenesek, atlantisták, emellett persze sokat beszéltek a határontúliakról, a magyarságról., Magyarország nagyságáról. A lényeg az, hogy ezek a nagyközönségnek szóló üzenetek pozitív üzenetek voltak, eszmeközpontúak. De a populizmus már akkor is megfigyelhető volt. Az én álláspontom az, hogy az akkori Fidesz-kormányzás már magában hordozta azt, amilyenné mostanra változtak. Tévednek azok, akik ma ellenzékiek, ám akkor még vállalhatónak tartották a Fidesz politikáját. 2002-ben a gazdaságilag alapvetően sikeres kormányzás ellenére bukott a Fidesz. A bukásra adott hisztérikus reakciók pedig már semmiben nem különböztek attól, amilyen a párt manapság. Már akkor, 2002-ben sem tartották elképzelhetően, történelmileg igazságosnak, hogy ezt az országot rajtuk kívül más is vezetheti. Pontosabb Orbán Viktoron kívül más is vezetheti. A következő 8 év egészen tömören arról szólt, hogy Orbán tovább centralizálta a pártot, és hogy ez mennyire sikeres volt, azt az mutatja meg jól, hogy még az egymást követő második választási vereség sem teremtett szemernyi esélyt sem arra, hogy a párt vezetésében bármiféle változás is bekövetkezhessen. Noha voltak erre utaló jelek, cikkek, ám a próbálkozások tökéletesen esélytelen voltak. Pedig ha belegondolunk, az tökéletesen abszurd, hogy két egymást követő vereség után is a párt vezetője érinthetetlen. Ilyen sehol nincs. Mert persze az egy dolog, hogy a párt vezetője bebetonozza a hatalmát, ám attól még a választói akarat kikényszeríthet valamiféle változást a párt élén.

Csakhogy 2006-2007-re a Fidesz egy kétmilliós szektává vált, követőkkel, hívőkkel. Orbán Viktor sikerrel hitette el magával, hogy ő kiválasztott, Isten küldötte, akinek természetes joga a vezetés. Ez nem is lenne baj, ilyen emberek persze léteznek. Ám a már akkor is működő, médiabirodalom a hivőkkel is elhitette ugyanezt. Ilyen állapotban jutottunk el a 2010-es választásokig, Orbánnak pedig elképesztő történelmi szerencséje volt és van azóta is. A gazdasági válság és a kormányzópárt szerencsétlenkedése tulajdonképpen fölöslegessé tette, hogy bárki is Orbán riválisa lehessen a hatalomért folytatott harcban, teljesen egyértelmű volt a győzelme. Ami a párt 2002 és 2010 közötti üzeneteit illeti: történt némi változás, a magasztos eszmék felől a jóléti kérdések felé fordultak, népszavazást kényszerítettek ki a 300 forintos vizitdíjról például- röhejes. Igen, röhejes, de arról azért ne feledkezzünk meg, hogy ez a fajta paradigmaváltás logikus folyománya volt a szocialisták korábbi üzeneteinek: több pénzt az embereknek, több pénzt az önkormányzatoknak. Semmi nincs véletlenül. A 2010-ben kezdődő kormányzást Orbán Viktor már teljesen abban a szellemiségben kezdte, melynek egyetlenegy célja volt: soha többé senki ne üthesse ki a kezéből a kormányrudat. Minden intézkedését ennek rendelte és rendeli alá, erről szól az oligarchák gazdagodása, erről szól a centralizáció. Ezért kell centralizálni az oktatást, a kultúrát, a sportot. Mindig mindennek a központi akaratot kell továbbítania. A lopás nem lopás, a közpénzek eltulajdonításának magasztosabb céljai vannak: azért legyen minden pénz az övék, hogy ne legyen másé, tehát nehogy véletlenül bárki más is megerősödhessen, mert a pénz az ugye hatalom, média, abból pedig politikai ellenpólus lehet. A pénz maradjon házon belül. A Simicska-affér jól rávilágított arra, milyen veszélyes is tud lenni, ha a pénz körön kívül van- na persze olyan veszélyes azért nem volt, ebbe is inkább Simicska bukott bele. Tehát itt nem egyszerűen mohóságról van szó, nem a vezér gazdagodásáról, hanem hatalmi kérdésről. Pénz kell a mamelukok hűségének megtartásához, valamint nem szabad, hogy pénz kerüljön ellenséges körökhöz.

Ami retorikát illeti: a párt retorikája a kormányzás alatt fokozatosan változott át és lett kizárólag ellenség-diabolizáló, leginkább 2015-től. a migránsválság kezdetétől. „Szerencsére” 2019-ben új ellenséggel bővült a paletta, az ellenzék váratlan győzelmeket aratott az önkormányzati választásokon, így a migránsok, a melegek, a az EU, a Nyugat mellett az ellenzéki polgármesterek is bekerülhettek az ellenségek gyűlöletes csoportjába.

Korábban írtam, hogy a Fidesz- univerzum valójába egy szektaként működik, a szellemi muníciót a Habony-központ írja, az üzenetet a fizetett zsurnaliszták továbbítják, az igét pedig a hívők terjesztik tovább. Ez a szekta-szerűség az egyik lába a birodalomnak, a másik jóval megfoghatóbb: a pénz. A párt gyakorlatilag mindenkinek jólfizető karriert kínál, aki beáll a sorba és terjeszti az igét.. Mára már ez pedig egy hatalmi kényszer lett, hiszen, pénzt csak kormányon lehet szerezni, ahhoz pedig rengeteg pénz kell, hogy a mameluksereget el lehessen tartani.

Tehát 2 fő oka van annak, hogy az ellenséggel szemben minden megengedett: az egyik a pénz diktálta hatalmi kényszer, a másik pedig az eszme.

És hogy mi az eszme? Nagyon egyszerű: mi vagyunk a magyar nemzet. A magyar nemzet kiválasztott, különleges. A vezetőnk Isten küldötte. Mivel ennyire különlegesek vagyunk, bennünket el akarnak pusztítani. Kik? Mindenki. Az EU biztos. A szomszédok is. A háttérhatalom is (Soros). Akik bírálják a vezért, például az ellenzékiek. Ebből kifolyólag ők nem is magyarok. Mindezek következtében kormányon is folyamatosan kisebbségben vagyunk. Mi hatalomban is lázadók vagyunk.

Aki nincs velünk, az ellenünk.

Miután megemlékeztünk Szijjártó Péter külügyminiszter adriai nyaralásáról, essék néhány szó a tényleges munkaköréről is. Mert a nyaralás, az ugye, nem az. Szijjártó Péter a magyar külügyminiszter. Először is szögezzük le, nem voltam még kormánytag, ebből kifolyólag nem sok fogalmam van arról, hogy egy normálisan működő kormányban valójában ki alakítja a külpolitikát. Logikusnak tűnik, hogy a külügyminiszter, de azért ez nem ilyen egyszerű, nyilván a kormánynak kell, hogy legyen valamiféle külpolitikai stratégiája és a miniszter ennek megfelelően cselekszik. Neki önálló stratégiája biztos, hogy nem lehet, sőt, nem is mehet szembe a kormányfővel. Persze, elképzelhető, hogy a miniszterelnök hallgat az ő tapasztalt külügyminiszterére és áldását adja a külügyér ötleteire. És persze az is előfordulhat, hogy a kormányfő rendelkezik külpolitikai koncepcióval, a miniszter pedig egyfajta végrehajtó. Nos, teljesen mindegy, hogy nálunk milyen a felállás. Persze, azt mindenki tudja, hogy Magyarországon a miniszterelnök határozza meg a külpolitikát, Szijjártó pedig csak végrehajt. De ez végülis teljesen mindegy, nekünk, szavazóknak az a lényeg, hogy megfelelő döntések szülessenek.

Hogy a magyar külpolitika jó- e nekünk, polgároknak, hogy a nemzet érdekét szolgálja- e arról igen sok elemzés született, a kormánypárti szavazók álláspontja elég egyértelmű: a magyar külpolitika jó, mert erősek vagyunk, nem hódolunk be senkinek, barátaink vannak keleten is és sok pénzt sikerül kiszivattyúzni az unióból. Totális siker.

Az ellenzékiek egész más véleményen vannak, jelzem, én is ezt a nézetet osztom. Nem értek egyet azzal a felfogással, hogy egy országnak nincsenek barátai, vagy ellenségei, csak érdekei. Eme álláspont kudarcához elég néhány évtizedet visszaugrani a történelemben és feltenni a kérdést, hogy a második világháborúban kifizetődő volt-e számunkra az értékmentes külpolitika?

Nem volt az. Rövidtávú gondolkodás jellemezte, a célja a területi revízió volt, amit csak ideig-óráig sikerült megvalósítani. És közben párszázezer honfitársunk értelmetlenül meghalt, ki a Don-kanyarban, ki a haláltáborban. Úgy gondolom, nekünk nemzeti érdekünk lenne a szövetségesekkel jó viszonyt ápolni, ami persze, nem hajbókolást jelet. Csakhogy a magyar kormány olyan ügyek miatt kerül konfliktusba a szövetségeseinkkel, amelyek nem a mi, magyar polgárok érdekeit szolgálják, hanem a hatalmi konglomerátum kiépítését. a kormány tehát nem a magyar érdekek, kizárólag a saját hatalmi érdekei miatt vállalja a konfrontációt.

Na de térjünk a lényegre, valójában arról szerettem volna írni, hogy a magyar kormány megfelelően reagál-e a Belorussziában történtekre?

Nem. Ez egy tömör válasz, de nézzük meg részletesebben. Ha megfigyeljük az állami propaganda hadoszlopait, akkor annyit látunk, hogy bagatellizálják belarusz tüntetéseket, alig ejtenek róla szót. És ugye tudjuk, hogy a propagandamédia a kormány szócsövének tekintendő. A kormány nem akarja, hogy a szavazói tudjanak az eseményekről, nem akarja, hogy képben legyenek. Több nap után végre megszületett egy nyilatkozat, ami igen trükkösre sikeredett, hiszen annyit tudtak kicsiholni magukból, hogy a kormány egyetért a lengyel állásponttal. Ami szép dolog, ugye, hiszen a lengyelek új választást sürgetnek. Csak az a szépséghiba, hogy a lakájmédia arról már nem tudósít, hogy mi a lengyel álláspont. A kormány tehát a saját szavazóival nem meri megosztani a saját álláspontját. Csak annyit, hogy az egyezik a lengyellel, de ki a fene tudja, mi az.

Bátorság, elvtársak!

De mi lehet ennek a gyáva magatartásnak az oka? Belarusz nem nagyhatalom, Lukasenka egy senki és nem is fog hiányozni senkinek, Putyinnak se. Akár őszintén is el lehetne mondani, hogy a kormány elítéli a csalást, a diktatúrát, az ellenzékiek eltávolítását, a gyilkosságokat, a terrort. És támogatja Lukasenka elmozdítását. De a kormány mégsem ezt tesz. Miért?

A véleményem a következő. Orbán júniusban Minszkben járt, és Lukasenkával gazsuláltak egymásnak, nagyon nagy volt a lamour. Noha sokan már sejtették, hogy Lukasenka gyengül, az elnökválasztáson bajban lesz. Orbánnak talán jobb lett volna őt kerülni. Sokan azt mondják, hogy annyira gyenge minőségű a magyar diplomácia, hogy Orbánék egyszerűen nem látták a közelgő eseményeket.

A közös fotó és az öribariság viszont fontos volt. Hogy miért, arra a válasz szerintem ugyan az, mint a mostani bátor hallgatásra. És ebben nincs semmiféle külpolitikai stratégia, semmiféle anyagi érdekeltség. Mindez szimplán belpolitika. A fidesz szavazóinak a gondolkodása nagyon egyszerű: utálnak mindent és mindenkit, aminek vagy akinek a szabadelvűséghez bármi köze is van. Utálják a melegeket, az arabokat,  zsidókat, a liberálisokat, a civileket, Amerikát, Az EU-t, a skandinávokat, stb. Amit, vagy akit éppen a lakájmédia a célkeresztbe helyez. Ebből kifolyólag viszont szeretik a pártelnöküket, valamint mindenkit, aki ugyanúgy utál mindenkit. Tehát a diktátorokat. Ezért volt jó Lukasenkával barátkozni, hiszen ő pont ugyanazokat utálja, akiket az egyszerű Fidesz- szavazó. És ráadásul keményen tesz is ellenük. Lukasenka hős a Fidesz-tábor számára, mert keményen pofán csapja azt, akit szerintük pofán kell csapni. Ellentétben az Unió gyengekezű „migráns- meleg, stb simogató tesi alól felmentett jöttment politikusaival”.

Tehát az Apussal való barátság belpolitikai fogyasztásra készült. Ezért nem szabad tudósítani arról, hogy éppen bukik, hogy csalt, hogy gyilkolt. Ezért kell sunnyogni, titkolni kell, hogy a barát rossz fát tett a tűzre, vagy hogy esetleg elbukik.

Kíváncsi vagyok, ha Apus bukik, azt a Fidesz-szavazók valaha megtudják-e?

Bajban van a külügyminiszter. No, azért olyan nagyon nagy bajban nincsen, hiszen semmi olyat nem tett, amit eddig ne tudtunk volna a rendszerről, amelynek egyik fontos tartópillére. Biztosak lehetünk abban, hogy egyetlen egy Fidesz- szavazó sem csalódott benne, egyetlen egy szavazóval sem lesz kevesebb, senki nem lesz, aki pont e miatt változtatná meg a véleményét róla, vagy a pártról. Sőt, tegyük hozzá: minisztert, vagy bárkit mást nyaralás közben lefotózni, majd azt közétenni nem szép dolog. Neki is joga van a pihenéshez, a magénszférához, mint bárki másnak. Mint azoknak a nem kormánypárti közszereplőknek akiket a Fidesz médiája kopó-szerűen követ mindenhova, intimszférát nem kímélve. Ahogy joga van Hadházynak a lakásában tartózkodni a kormánytévé kamerái nélkül, vagy a bajai kabinetfőnöknek nyaralni, anélkül, hogy lefényképeznék. Tehát a privátszférát megsérteni csúnya dolog, akárkivel is történik. Jó lenne leszokni erről. Nyilván a Fidesz-propaganda erre fogja helyezni a hangsúlyt, ezzel lesz tele a lakájmédia, hogy a munkamániás Szijjártót pihizni sem engedik. Ahelyett, hogy a lényegi kérdésekről is szót ejtenénk.

Például arról, hogy a miniszter miért érzi szükségét, hogy egy irodai keccsölős képet posztoljon magáról gondterhelt arc kifejezéssel, miközben valójában az Adrián van? Erre a válasz nagyon egyszerű. Azért, mert ez a NER nevű rendszer lényege. Ebből építkeznék, erre épül fel az egész rendszer, így működnek. Mutatni valamit, ami nincs, aminek az ellenkezője az igaz. Ezt művelik 10 éve NER néven, ezt művelték előtte is. Kizárólag a látszat számít, látszatokból építik a valóságot. Szijjártó nem gondolta végig, hogy az a kép, amit felrak, az nem a valóság, hiszen éppen popsit süttet, egyszerűen reflexből cselekedett, ez a normál üzemmód. Minden napra gyártsunk a népnek egy mozit, egy képregényt, vagy valamit. Így működik a köztévé és a KESMA összes propaganda műsora. Szijjártónak szinte munkaköri kötelessége volt feltölteni egy dolgozós képet, miközben nyaral, mert ezt kell elhitetni.

Persze, egyéb kérdéseket is feltehetnénk. Talán az is egy jogos kérdés, hogy ha a miniszterelnök meghirdeti a több Balaton kevesebb Adria programot, propagálja az itthon nyaralást, akkor mennyire etikus, ha a külügyminisztere a tengerparton hesszel? Nem kellene esetleg példát mutatni? Persze, nekünk ezzel sincs dolgunk, erről is a híveknek kellene véleményt alkotni, ők pedig ebben semmi kivetnivalót nem fognak találni, szerintük ez is rendben van. Szerintünk is, mert mi pedig tudjuk, hogy ők ilyenek.

És nyilván a hívőknek azzal sem lesz különösebb problémájuk, hogy hogy fenébe jutott fel Szijjártó arra a luxusjachtra, miből fizette ki, kifizette-e. vagy esetleg ajándékba kapta. Hiszen állítólag a saját fizujából nem tudná kifizetni, ha ajándékba  kapta egy közbeszerzési pályázatokon sorra nyertes oligarchától, akkor az korrupció. Ugyanaz a szitu, mint amikor a főnököt az állami pénzekből meggazdagodott oligarcha repteti meccsről meccsre. Abból sem lett botrány, mármint abban az értelemben, hogy a saját táboron belül bárki is szóvá tette volna, sőt, a főnök büszkén azt mondta, hogy mindig is így utazott és ezután is így fog. És a rajongótábora nem csökkent. Ha belegondolunk, nagy hülyeséget nem is mondott, mert azt csak mi gondoljuk, hogy az ilyen esetekben a vállalkozó viszi a politikust. Nem erről van szó. Arról van szó, hogy a politikus a köz pénzéből mesés vagyonokat menekít át strómanok nevére, de ez valójába a saját tulajdona, csak más nevén fut. Szóval tulajdonképpen a főnök ilyenkor nem a vállalkozó repcsijével utazik, hanem a sajátjával, mert hát ő mindig is a saját közlekedési eszközével utazgatott, hol 1200-es Ladával, hogy luxusrepcsivel, mikor mi volt neki.

Egy ilyen sajátosan magyar oligarchikus rendszerben ez így természetes, a közvagyon, a politikusi vagyon és a vállalkozói vagyon egymásba gabalyodik.

És a legfontosabb kérdés: tök mindegy, hogy irodában, jachton, vagy akárhol, de a lényegi kérdés az, hogy mi a fenét művel a magyar kormány a belorusz-ügyben?

De ez azt hiszem megér egy önálló bejegyzést.